Felhívjuk olvasóink figyelmét, hogy a következő cikkben a nyugalom megzavarására alkalmas szövegek olvashatók.
„Gyere, Andika, nézzük meg a kertet! Milyen szépek ezek a ribizlibokrok. Nézzük meg ott beljebb is. Ha leguggolsz, látod azokat a nagy fürtöket is. Milyen szép kis szoknyád van. Nagyon csinos ez a kis rózsaszín bugyi. Ugye megengeded, hogy Rezső bácsi kicsit megsimogassa? Látod, milyen jó kislány vagy. Adok is rá egy puszit. Amiért ilyen jó kislány voltál, én is mutatok neked valamit. Fogd meg nyugodtan, biztos nem láttál még ilyet. Amiért ilyen jó voltál, adjál rá te is egy puszit. Ez most a mi titkunk marad, nehogy elmondd a szüleidnek, tudod, így is azt mondják, milyen rossz kislány vagy, nem tudsz rendesen viselkedni. Ezért nagyon megszidnának. De én tudom, hogy jó kislány vagy, és ha továbbra is jó leszel, akkor én sem mondalak el senkinek.”
(Andrea, 44 éves)
A budai Három Hét Galériában hat nő ül a hűvös teremben egy asztal körül. Különböző korúak, az ország eltérő részéről érkeztek. Egy a közös bennük: mindannyian szexuális abúzus áldozatai lettek gyermekkorukban. Ki korábban, ki később, akad, aki többször is. Zsuzsa (beszélgetőpartnereink nevét megváltoztattuk) úgy gondolja, hatalmas lehet az érintettség a társadalomban, bár azt is hozzáteszi: szerinte vitatott, mit nevezünk abúzusnak, számára már az is annak számít, ha a nagypapa pornófilmet néz unokájával. A latencia illusztrálására elmondja: amikor a Beszélj róla! honlap berobbant a köztudatba, az „Erőszakos szexuális támadást elszenvedettek rehabilitációjára” Alapítvány (ESZTER) várólistája szinte összeomlott. A honlapjukon rövid idő alatt ezerötszázan regisztráltak.
A szőke, negyvenes évei elején járó Ági zaklatottan, könnyeivel küszködve kezd monológjába. A nő a Beszélj róla! portál történeteinek olvasása közben döbbent rá: vele is ugyanaz történt, mint sorstársaival, csak mélyen eltemette magában az eseményeket. Amikor két és fél évesen – az időpont egy későbbi terápia során derült ki – megnyílt édesanyjának, és közölte vele, hogy megerőszakolta a velük élő nagybátyja, megkapta, hogy hazudik. Abban a tudatban nőtt fel, hogy az érzéseire senki nem kíváncsi. Aztán egy alkalommal barátaival szaunázni ment, és ekkor „szakadt rá az élmény”, ahogy fogalmaz. Elájult, barátai rázták föl. Akkor kitisztult számára a kép: mikor, ki és mit tett vele. Az emlékek hatására öklendezni, köpködni kezdett, maga alá vizelt, nagybátyja ugyanis orálisan és análisan is megbecstelenítette. Társai nem kételkedtek szavában, ekkor érezte először, hogy nem őrült.
A harmincas pedagógus Mária pszichológushoz járt, hogy megtalálja félszegségének okát. Az interneten hamar levelezőpartnerekre bukkant, egyikük felvetette, biztos történt valami visszataszító gyerekkorában. Párás szemmel emlékszik arra az időszakra, amikor egy idő után megakadt pszichológusával a problémái feldolgozásában. Öngyilkos akart lenni állandó szorongásai és migrénje miatt, szerencsére terapeutájának sikerült lebeszélnie tervéről.
A világhálón kutatva rátalált Anoni Maráék portáljára. Egy reggel arra ébredt, hogy nem kívánja az ételt, kihány mindent, ok nélkül sírni kezd. Este bevillantak neki a gyermekkori események, rájött, hogy hétéves korában az apja, tízévesen pedig az unokatestvére erőszakoskodott vele.
„Azóta is bennem él, jó volt, hogy leírhattam. Talán már megbocsátottam, de sosem múlik el. Most sírva írtam le, viszont kissé megkönnyebbülve.” (Vadócka, 52 éves)
„Még sose volt tartós párkapcsolatom. Még sose volt orgazmusom. Még sose tudtam igazán élvezni a szexet. Még sose beszéltem erről senkinek. Mert ez igenis nagy dolog!” (Viola, 25 éves)
„Anyáméknak nem hiszem el, hogy nem tűnt fel. Elkezdtem éjszakánként bepisilni. Évekig ez ment. Aztán elkezdtem hízni. Folyamatosan beteg voltam. Mindig én voltam a legkövérebb az osztályban.” (Reménytelen, 26 éves)
– Csak azt akartam, hogy szeressenek, de gyermekként nem tudtam, mi a módja, pontosabban, hogy nem ez a jó módja – tör ki a nőből, közben a könnyeit nyeli. Hozzáteszi: azt szerette volna, hogy apja, akit istenített, foglalkozzon vele, ugyanígy az unokabátyja is. Utóbbi később megfenyegette, ha elmondja valakinek, amit vele tett, még annyira sem fogja szeretni senki, mint korábban.
Zsuzsának nem voltak emlékbetörései. Sok dologra emlékezett, ha nem is mindenre. Sokáig nem is mérte fel, emlékeinek mekkora a jelentősége. Egy alkalommal lányával ment pszichológushoz, aki gyorsan kiderítette: a gyermeknek semmi baja, az anyukának annál inkább. Zsuzsa esetében a nála hat évvel idősebb unokatestvér volt az elkövető. Azt mondja: a bosszú gondolata soha meg sem érintette, úgy érzi, nem segítene rajta, ha „kiherélnék” a rokonát. Szüleire haragszik elsősorban, amiért nem vették észre, mi történt, amikor pedig negyven év után rájött bajainak okára, akkor sem akartak tudomást venni a problémáról.
– Semmi nem hozza vissza az elveszett gyerekkoromat és teszi semmissé a szenvedésemet – összegez keserűen.
Erzsébet családi probléma miatt keresett fel pszichológust. Egy alkalommal a szakember megkérdezte, érte-e gyermekkorában bántalmazás. Bőszen tagadta. Ám nem hagyta nyugodni a dolog, rákeresett az interneten a témához kapcsolódó fogalmakra, és az első találatok között bukkant rá Anoni Mara Bűn vagy bűnhődés című könyvére. Megvette, elolvasta, és mikor a végére ért, olyan érzése támadt, mintha ő írta volna a sorokat.
Meséli, elviselhetetlen volt, amikor előtörtek belőle az emlékképek.
– Épp futottam, és először azt hittem, megőrültem. Meg kellett állnom, mert úgy éreztem, nem kapok levegőt – emlékszik vissza a középkorú asszony. Utólag visszagondolva úgy véli, addig azért nem emlékezett, azért temette el magában gyermekkori szenvedését, mert valószínűleg nem tudta, hogy ez baj, azt hitte, ez minden családban előfordul, hogy „normális”. Később egyébként kikezdett vele egy pszichiáter is, aki megpróbálta megerőszakolni. Nem meglepő ezek után, hogy sokáig nem derült ki, mitől voltak folyton pánikrohamai.
Margit az ötvenes éveit tapossa, számos alkalommal járt pszichológusnál párkapcsolati problémái miatt, de soha nem derült fény arra, mi lehet ezek hátterében. Egy kisebb műtét kapcsán altatásban részesült, és amikor ébredezett, képek törtek elő tudatalattijából. Az élmény feldolgozhatatlan volt számára. Ő is a világhálón keresett megoldást, így sikerült magából először kiírnia a történetét, később pedig beszélni róla. Margit számára a terápiát a honlap jelentette. Gyógyult attól is, hogy mások történetét elolvasta, tudatosult benne, hogy az előtört képek valódiak, nem egy „előző életéből” származnak.
– Negyvenöt év után rájönni arra, hogy az egész életem felfűzhető egy szálra, nagy traumát jelentett. Eltelt fél év, és rájöttem: nem görgethetem tovább a gondomat magam előtt, ezért mindenkinek el kell mondani, mi történt, és nem érdekel, ha a társadalom nem szeretné hallani, mert nem akarom, hogy másoknak is közel ötven évet kelljen várniuk a probléma megoldására.
A negyvenes Helgával pár éves korában nagybátyja fajtalankodott orálisan. Többé nem akart a rokonával aludni, szülei persze nem értették döntését, folyton azt mondogatták neki, hogy a nagybátyja szereti. Ezután a „szeretet” szóhoz is negatív tartalmat kapcsolt. Bár korábban szobatiszta volt, mire iskolába ment, újra elkezdett bepisilni. Tudatában mindig ott voltak a történtek, ám igyekezett nem foglalkozni velük, egészen addig, amíg 13-14 éves korában újabb abúzus nem érte: fogorvosa a nemi szervét a karjának dörgölve elégítette ki magát kezelés közben. Ezt követően bezárkózott. Rosszul érezte magát kapcsolataiban, hiába járt párterápiára. Azt mondja: az abúzus a lélek rákja.
Nagy kérdés, hogy az áldozatok a „megismert” abúzus tudatában tovább tudnak-e lépni. Ági ha észrevett egy nagybátyjáéhoz hasonló kék szemet, ha meghallott egy hasonló reszelős hangot, sokáig pánikrohamot kapott, előfordult, hogy emiatt dolgozni sem volt képes. Minden fehér folyadék láttán, legyen az folyékony szappan vagy kókuszzsír, még most is rosszullét kerülgeti. A mai napig kiütéses lesz az arca, viszketni kezd a szeme, ha stresszes helyzetbe kerül.
Mária azt mondja, valahogy magához vonzza azokat a gyerekeket, akik több figyelmet igényelnek.
– Annyira figyelek rájuk, hogy már-már magamat kell figyelmeztetnem arra, ne beszéljek beléjük olyat, ami nem létezik. A középkorú férfiaktól viszont még a mai napig is rettegek. Rám ne is nézzen ilyen korú! Kerüljenek el, menjenek át az utca túloldalára!
Erzsébetet a mai napig rossz érzés tölti el, ha az utcán óvodáskorú kislányt lát felnőtt férfival kézen fogva sétálni. Figyeli, normális-e, ahogy a felnőtt a gyermek kezét fogja, jó helyen érinti-e meg. Ha kétsége támadt, előfordult, hogy rászólt férfiakra a játszótéren. Azt mondja, nem mertek visszaszólni.
„Két évvel ezelőtt még fogalmam sem volt róla, hogy velem is történhetett ilyen, semmi emlékem nem volt Hat évvel ezelőtt fordult meg először a fejemben a gondolat, hogy miért nem emlékszem tízéves korom előttről semmire, miért nincsenek emlékeim a gyermekkoromból.” (Anna, 33 éves)
„Amit azonban nagyon nagy keserűséggel kellett tudomásul vennem, az nem más, mint a hivatalos szervek egyike-másikának a teljes hozzá nem értése, a hanyagsága, bizonyos esetekben pedig valamiféle összejátszása. [ ] A tények birtokában sem történő intézkedések elmaradása erre engedett következtetni.” (Nagymama, 70 éves)
„Azt mondta, meg kell tennem, mert ha nem, akkor elmondja anyának és keresztanyukámnak, és többet nem láthatom keresztanyukámat, és anya is nagyon dühös lesz rám. Naiv gyermekként rettegtem, nem szóltam senkinek.” (Brigi, 25 éves)
Zsuzsa úgy emlékszik, akkor akadtak nehézségei, amikor a gyermekei abba korba értek, amelyikben őt érte az abúzus.
– Egyszer elborult az agyam, úgy éreztem, nem hagyhatom otthon a gyereket az apjával. Az jelentett számomra könnyebbséget, amikor olvastam, ez gyakori tünet azoknál, akik gyermekkorukban szexuális erőszak áldozatává váltak – emlékszik.
Zsuzsa úgy látja, normális, felvilágosult, empatikus vagy annak tűnő emberek kapnak sokkot a téma hallatán, illetve zárkóznak el tőle. Viszont amikor előkerül egy, a Sipos-ügyhöz hasonló eset (a Magyar Televízióban dolgozó egykori műsorvezető, tanár hosszú időn keresztül molesztált kiskorúakat – a szerk.), arra mindenki ráveti magát, és a médiában megjelenő téma szelepként kezd működni.
– Ilyenkor mindenki azzal jön, hogy az erőszaktevőt akasszák fel. De ha arra kérnénk ugyanezeket az embereket, nézzenek már körül, ki lehet érintett a környezetükben, arra már nemmel felelnek – véli Zsuzsa.
Az Anoni Mara-társaság tavaly rendezett egy kiállítást.
– Odalépett hozzám egy férfi, és azt mondta: ez nem létező probléma, a fotók helyett pedig akasszak ki olyan képeket, amelyek szépek – említ egy szomorú példát Bódis Andrea, az eseménynek otthont adó Három Hét Galéria tulajdonosa. A fényképeken egyébként boldog gyerekek szerepeltek, csupán a fotók alatt olvashattak a látogatók a Beszélj róla! honlapról idézett szövegeket.
Zsuzsa a maga részéről nem hisz a megelőzésben, ezért szerinte arra kell koncentrálni, hogy az áldozatokat megtalálják. Ugyanakkor, ha folyamatosan a közbeszéd tárgya a gyermekkori abúzus, az elkövetők kevésbé lesznek bátrak, véli. Szerinte a támadók nem pszichés betegek, hanem kihasználják a gyerekek naivitását, visszaélnek kiszolgáltatottságukkal, a saját erőfölényükkel. Helga az erőszaktevők érzését a droghoz hasonlítja. Szemérmes és retteg a magyar társadalom, mert a téma felfoghatatlan és érthetetlen. Ráadásul nem tudható, ki az áldozat vagy ki az elkövető környezetünkben. És ez sokak számára hátborzongató.
Mária szexuális élete 39 éves koráig a nullával volt egyenlő. Azt hitte, az a természetes, ha neki sosem jó. Amikor kezdte feldolgozni, ami gyermekkorában vele történt, megszűnt a szexualitással kapcsolatos szorongása, elmúlt a migrénes fejfájása, gyökeresen megváltozott a szexuális élete.
– Nem is gondoltam, hogy ilyen lehet! – mondja derűsen, amivel párja előtt a terápia létjogosultságát is könnyebb volt elfogadtatnia. Ági nem járt ilyen szerencsésen: az után, hogy a szaunában feltörtek a megrázó élmények, libidója teljesen megszűnt, ahogy fogalmaz, az „örömkészsége elmúlt”. Ha kapcsolataiban jó történik vele, megijed, és már azon gondolkodik: ezt milyen tragédia fogja követni.
Abban a beszélgetés résztvevői mindannyian egyetértenek, hogy az abúzus nem a szexről szól. Erzsébet szerint az elkövető az élet más területein korlátozott, ezért a gyerekkel szemben kompenzál, hiszen erőfölényben van. Az elkövetők a hétköznapi életben „kedves emberek”, így könnyen férkőznek egy gyerek bizalmába. A külvilág elképzelni sem tudja róluk, milyen szörnyűségekre képesek.
Ennyi szörnyűség hallatán adódik a kérdés: meg lehet-e bocsátani? Sokan már a kérdéstől is kiborulnak. Margit szerint a fő probléma, hogy egy átlagos családban nem mindig tekintik az ilyen jellegű problémákat olyan súlyosnak.
– Sokszor olvastam azt, hogy „megsimogatott, és aztán, nagy dolog, felejtsd már el, lépj már túl rajta!”. Ezzel az elkövető is azzal a tudattal élhet, hogy nem nagy probléma, amit tett. Nem látja, hogy cselekedete hatvan év múlva is hat.
– Én nem akarok megbocsátani – jelenti ki határozottan Erzsébet. Úgy látja: ha azt mondja, megbocsát, az olyan, mintha azt mondaná, nem történt semmi. Zsuzsa hozzáteszi: sok áldozat a ráeszmélés után magára haragszik, bűntudata lesz, ezért azzal is meg kell küzdenie, hogy magának megbocsásson. Helga azon az állásponton van, hogy a megbocsátás elsősorban az áldozatnak szükséges. Hozzáteszi, keresztényként nem is tehet másként, egyébként is egész életében az egyetlen stabil pont a hite volt. Isten támasza nélkül talán már nem is élne.
A szövegben található idézetek a Beszélj róla! projekt honlapjáról származnak.
