„Nagyon sok embernek nagy álma volt, hogy újra át tudjanak járni a Tiszán – jegyezte meg az NFM vezetője – Például a dombrádi polgármester asszonynak, Kozmáné Kasza Veronikának és Oláh Krisztián polgármester úrnak is ez volt az álma.”
A zsibongó átadót azonban csendes hétköznapok követték, nyári hónapok ide, turistaszezon oda. Amikor mi mentünk megtekinteni a kompot, akkor például nem is közlekedett: egy fő tartózkodott a fedélzeten, és ő is pecázott. Sajnálkozva jegyezte meg, hogy nem tud minket átvinni Cigándra, mert a komp üzembe helyezéséhez két ember kell. Majd felcsillant a szeme.
– Gyalog vannak? Mert akkor át tudom vinni magukat!
– Hogyhogy? – kérdeztük meglepve.
– Hát ezzel ni! – mutatott a komp mellett veszteglő csenevész ladikra.
– De mi autóval vagyunk – válaszoltuk szomorúan. Mire elmagyarázta nekünk, hogy akkor merre találjuk a tiszakanyári hidat. Nincs messze, mondta megnyugtatólag.
– Ha ilyen közel van ide híd, akkor minek ide ez a komp?
A kompos válasza előtt széttárta a kezét, széles, de kényszeredett mosolyra húzta szét ajkait, becsukta a szemét, majd mindkét tenyerével a combjára csapva kezdett bele a válaszba. – Hát azt kérdezzék az Országházban, fent Pesten.
– Miért, ott dőlt el ennek a kompnak a sorsa?
– Hát, erre nem mondok inkább semmit.
– Sokan járnak ezzel a komppal amúgy?
– Nem. Van, hogy egy nap 800 forint a bevételünk összesen.
Megnéztük az árakat, egy autót 500, egy személyt 100, egy kisteherautót 800 forintért, egy lovaskocsit ugyanennyiért visz át az álommegvalósító rév. A kerékpár és a motorok szállítása ingyenes.
– De olyan is van, hogy napokig nem jön senki.
– Ennek fényében most komolyan: tényleg kell ez a komp ide?
– Tudja, olyan ez, mint a felcsúti kisvasút. Érti már?
Értjük. A révész hasonlata azért is frappáns, mert épp Dombrádig közlekedett Nyíregyházáról az a kisvasút, amelynek a leállását követően egyik felújított mozdonyát Felcsútra szállították át, és van, hogy ugyanúgy nem szállít senkit napokig, ahogy a dombrádi komp.
