1989. június 16.: A rendszerváltozás fordulópontja

Harminc esztendő telt el Nagy Imre 1956-os miniszterelnök és mártírtársainak újratemetése óta, ám most is ugyanazok a vádak fogalmazódnak meg a rendszerváltozás cselekvő támogatói, a nemzeti politizálás, a kormányzás hívei ellen, mint akkor.

Horn Gyula élesen bírálta Orbán Viktor szavait Fotó: MTI/Kovács Attila

Az MSZMP újpesti bizottsága felhívását a nyilvánosság előtt az MSZMP Központi Bizottságához intézte: „Mi hittük és reméltük, hogy 1989. június 16-a valóban a nemzeti közmegegyezés és a nemzeti megbékélés kezdete lesz, ehelyett azonban a nyílt uszítás, a rendszerellenes szándéknyilatkozatok színterévé vált a temetés, a nemzeti gyász napja. Továbbra is valljuk a nemzeti közmegegyezés szükségességét, de ezt senki ne használhassa fel a társadalom tagjai önbecsülésének, tisztességének bemocskolására, a közös megegyezések lábbal tiprására.”

Az előkészítés után Horn Gyula külügyminiszter harciasan reflektált 19-én a Magyar Rádiónak, Havas Henriknek és Forró Tamásnak adott interjúban az addig a nagyközönség számára ismeretlen fiatal politikus nagy visszhangot kiváltó szavaira. A szöveget az MTI és a napilapok teljes terjedelemben lehozták. Egy kérdésre kifejtette: „a gyászszertartás nem csupán méltóságteljes volt, hanem mértéktartó is, egy-két beszédtől eltekintve. Gondolok a Hősök terén elhangzott utolsó beszédre, amely ellentétes volt az egész szertartással. Ez azonban egyéni vélemény volt.”

Horn Gyula élesen bírálta Orbán Viktor szavait
Fotó: MTI/Kovács Attila

A riporterek még egyszer visszatértek Orbán Viktor szavaira, azt kérdezve: „Reagált-e hivatalosan a Szovjetunó arra, hogy a temetés előtti estén a Fidesz aktivistái tüntetést rendeztek a Szovjetunió nagykövetsége előtt, sőt a temetés egyes szónokai a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok azonnali kivonását követelték?” A válasz:

„Hivatalos reagálás nem történt, csak a szovjet sajtóban megjelent írásokat ismerem, a tüntetés azonban nem használt a két ország kapcsolatának. Véleményem szerint ezek a megnyilvánulások nem éppen felelősségteljes gondolkodásról árulkodnak. Ugyanis nekünk alapvető szükségünk van arra, hogy ne csak jóban legyünk a mai szovjet vezetéssel, hanem folyamatosan erősítsük a kapcsolatokat, a bizalmat. Az ilyen szélsőséges megnyilatkozások ennek a jó szándéknak a gyengítését jelentik. A magyar kormánynak nincs szándékában és nem is akar olyan helyzetbe kerülni, hogy ilyen tüntetéseket adminisztratív eszközökkel tiltson be. Rendkívül fontos lenne az, hogy a közvélemény határolódjék el az ilyen jelenségektől. Annál is inkább, mert meggyőződésem, hogy akár a tüntetés, akár a Hősök terén elhangzott, már említett egyik beszéd csak egy nagyon kis csoportnak a véleményét fejezi ki. Hozzáteszem, hogy abban nemcsak szovjetellenes kitételek voltak, hanem nagyon éles, mondhatni útszéli hangnemben fogalmazott, gyűlölettől átitatott kommunistaellenes kijelentések is, amelyek végül is hasonló érzést válthatnak ki mások részéről. Tehát ez nem éppen a nemzeti megbékélés és a közös cselekvés ügyét szolgálja.”

Ugyanezt a hamis narratívát erősítette a KISZ-ből kinőtt Demisz, amelynek Gyurcsány Ferenc volt az alelnöke: „Aki gyászszertartáson választási beszédet mond – tegye ezt akár egyéni vállalkozásként vagy mások biztatására – az maga minősíti önmagát. Orbán Viktor az ifjúság nevében szólt, de csak egy kisebbség szavait mondta. Mi, akik a KISZ-ben nőttünk fel, a saját példánkban látjuk, milyen súlyos hibákhoz vezet a kizárólagosság. Látjuk azt, hogy milyen veszélyeket jelent egy valóban hibás, a szélsőségektől sem mentes politikát és modellt felváltani egy másik kizárólagossággal. […] A közös út keresésének fékezője lehet minden újabb demagógia, amely nem tudja elválasztani egymástól az előrevivőt, a múlttal reálisan számot vetőt, a hatalmához görcsösen ragaszkodó, a múltjából és pozíciójából építkező erőktől.”

A Hazafias Népfront Országos Tanácsa nevében Kukorelli István ügyvezető elnök kijelentette: „a szélsőséges megnyilvánulások sokakban félelmet keltettek. […] ezek a megnyilatkozások – elsősorban a szovjetellenesség és az antikommunizmus tettenérése – rontják a nemzeti megbékélés, a békés átmenet esélyeit. E disszonáns hangokat a mozgalom elutasítja. […] A legnagyobb ellenérzést az ifjúság nevében szóló váltotta ki a népfrontmozgalomban. Vitathatónak ítélik ugyanis, hogy az elhangzottak az ifjúság véleményét tükrözték-e. Helyesebb lett volna, ha a fiatalok nevében nem a Fidesz képviselője kap szót.” A beszéd ellen még egy sor szervezet emelte fel szavát: az Élelmiszer-gazdasági és Falusi Ifjúság Szövetsége (ÉFISZ), a Vasi Diákszövetség, a Bács-unió és a Baloldali Ifjúsági Társulás (BIT).

Vagyis minden Orbán Viktort, a Fideszt és a konzervatív polgári jobboldalt érő vád már akkor megjelent az állampárti és társutas oldal részéről. Feltűnő, hogy egyetlen konkrét példát sem mondtak a beszédből, amit szélsőségesnek tartottak. Megfigyelhető: kísértetiesen hasonló a szóhasználata, stílusa a mai ellenünk indított uniós és más nemzetközi támadásoknak, mint amit 1989-ben bevetettek. Valójában egyáltalán nem akartak a hatalomról lemondani. Úgy gondolták, az általuk csődbe vitt rezsim álreformokkal átmenthető.

Az MSZMP vezető testületeinek iratai, üléseik jegyzőkönyvei arról tanúskodnak: az erőszak alkalmazását mint reális lehetőséget fontolgatták, ha az események nemkívánatos irányt vennének. A munkásőrséget mozgósították és az állami fegyveres testületek is bevetésre készen várakoztak. A titkosszolgálati jelentésekből azonban kiderül az is, hogy a 16-án nagy számban kiküldött ügynökök hamis jelentéseket adtak le a gyászszertartásról. Feltehetően ezért is vettek fel nagy mellényt a hatalom berkeiben, hitelt adva az irreális besúgói beszámolóknak, amelyek szerint unatkozott és elégedetlen volt a nem nagy tömeg a szónoklatokkal, különösen a Fideszével.

Holott a Hősök terei rendezvénynek és Orbán Viktor beszédének pozitív fogadtatása végleg nyilvánvalóvá tette, hogy rendszerváltást akarnak az emberek és nem érik be csupán modellváltással, hanem szabad választást kell tartani.

Az is világossá vált, hogy a szovjet csapatoknak tényleg el kell hagyniuk az országot, akkora az ellenszenv velük szemben. Mindenki tudta: hiába zajlanak részleges csapatkivonások, a szovjetek, mint 1956-ban, bármikor meggondolhatják magukat.