Kádár halála után is a hazugságot éltették

Tízezrek kísérték utolsó útjára Kádár Jánost 1989. július 14-én. Az MSZMP egykori vezetőjét a temetésén az őt korábban megbuktató párttársai dicsérték. Utódja, Grósz Károly például szerény embernek nevezte, akitől egyebek mellett hazaszeretetet lehet tanulni. Ugyanakkor sem a ravatalánál, sem a korabeli sajtóban nem említették a forradalom leverésében és az 1956 utáni megtorlásokban betöltött szerepét.

Díszőrség a korszak névadó pártfőtitkárának ravatalánál a Fiumei úti sírkertben Fotó: MTI/Manek Attila

Az utókor teszi majd mérlegre a Kádár Jánossal megélt évtizedeket – mondta Grósz Károly, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) főtitkára, a magyar nemzet kiváló, nemzetközileg elismert államférfiának nevezve elődjét az egykori kommunista vezető ravatalánál 1989. július 14-én.

Ma már tudjuk, az utókor Grószéval szemben inkább Orbán Viktor értelmezését fogadja el, aki Kádárról és társairól is szólva mondta egy hónappal korábban Nagy Imre mártír miniszterelnök és társai újratemetésén: – 1956-ban vette el tőlünk – mai fiataloktól – jövőnket a Magyar Szocia­lista Munkáspárt. Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkezendő húsz vagy ki tudja hány évünk is ott fekszik.

Díszőrség a korszak névadó pártfőtitkárának ravatalánál a Fiumei úti sírkertben
Fotó: MTI/Manek Attila

Kádár temetésére George Bush amerikai elnök látogatása után került sor, ravatalát a MSZMP Központi Bizottsága székházában állították fel. Itt jelentek meg és rótták le kegyeletüket a budapesti nagykövetségek vezető diplomatái, valamint Kádár János egykori munkatársai, akiknek nevében Grósz Károly búcsúzott az elhunyttól, kifejtve, hogy az emberek főhajtással adóztak mindaz előtt, amit a temetést megelőző három évtizedben Kádár János jelentett nekik, s egyben hitet tettek a párt politikája és a szocializmus ügye mellett.

Nyers Rezső, az MSZMP elnöke gyászbeszédében korszakos jelentőségű embernek nevezte az elhunytat, akinek neve szerinte „elválaszthatatlanul összefonódott a magyarság ügyének és a nemzetközi haladásnak a szolgálatával”. A kommunista vezetőt a Kerepesi úti temetőben helyezték végső nyugalomra. A szertartásra külföldről is érkeztek kommunista és munkáspárti vezetők, diplomaták.

A Magyar Televízió az Ellenzéki Kerekasztal (EKA) tagjait is megkérdezte, hogy kívánnak-e nyilatkozni az egykori főtitkár halálával összefüggésben. Antall József (képünkön), hazánk későbbi MDF-es kormányfője pedig azt javasolta: fejezzék ki részvétüket Kádár özvegyének, Tamáska Máriának, azzal a megjegyzéssel, hogy férje életművét a történelem fogja megítélni.

Ezt végül elutasították, és az EKA nem, csak a szervezet tagjai nyilatkoztak, illetve a különféle pártok önállóan dönthettek arról, megszólalnak-e az ügyben – mutatott rá legutóbb a Magyar Hírlapban Rácz János, a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa.

A történész szerint az átmenet idejében Kádár nem volt népszerűtlen, és ma sem tekinthető annak; egyes, a 2000-es évek elején végzett kutatások szerint a XX. század legnépszerűbb magyar politikusa volt. Ebben a tudatos mítoszteremtésnek is szerepe lehet, amely nem Kádárt, hanem a Szovjetuniót teszi felelőssé az 1956 utáni megtorlásokért.

Bár sokan voltak olyanok, akik fiatalságukat a Kádár-korszakban élték le, és a folyamatban lévő rendszerváltozással, a rohamosan közelgő új világ bizonytalanságával szemben ragaszkodtak Kádár János személyéhez, a búcsút indokoltnak és szükségesnek érezték, az a mai napig kérdéses, hogy mennyire volt megszervezve az a tömeg, amely hosszú sorokban vonult fel a felravatalozott kommunista vezető előtt.

Az eredeti tervek szerint a Széchenyi rakparti épületben csak július 13-án délutánig jelenhettek volna meg a ravatal előtt azok, akik végső búcsút akartak venni az MSZMP egykori urától. Már beesteledett, de még mindig nem tudták bezárni az épület kapuit, s másnap is folytatódott a tömeg hihetetlen hömpölygése.

Feljegyzések szerint a Kádár temetésén részt vevő munkásőröket is meglepte a hatalmas érdeklődés, továbbá a Fiumei úti temetőben is akadtak gondok, egyesek mindenáron meg akarták érinteni még utoljára a koporsót, így a Munkásőrség kénytelen volt ék alakban előrenyomulva teremteni elég helyet a koporsó számára.

Pozsgay Imre azt hangoztatta, hogy Grósz szervezte a temetést.

A helyi pártszervezeteknek valószínűleg komoly szerep jutott abban, hogy valódi tömeget hozzanak létre az amúgy is nagyszámú érdeklődőből. A temetés jó alkalomként kínálkozott a pártállam számára, hogy megpróbálja bebizonyítani, van még bázis a haldokló rendszer mögött.

Az ellenzéknek éppen azért volt fontos június 16., amiért az MSZMP-nek július 14.: meg kellett mutatni a másik félnek, hogy rendelkeznek társadalmi támogatottsággal.

A társadalom Kádárhoz való viszonyát akkoriban erős ambivalencia jellemezhette: mivel egy hónap sem telt el 1989. június 16. óta, amikor a Hősök terén Nagy Imrére és társaira, valamint az ’56-os forradalmat követő megtorlások áldozataira emlékeztek, nagyobb számban lehettek olyanok, akik mindkét temetésen részt vettek – fejtette ki Rácz János.

Megbolygatott nyugalom

Ismeretlen tettesek rongálták meg Kádár Fiumei úti temetőben található sírját 2007 májusban. A kommunista vezető és felesége síremlékét kibontották, és elvitték Kádár csontjainak egy részét a koponyájával együtt. A tettesek a fedlapra a „gyilkosok 56” feliratot fújták rá, a munkásmozgalmi pantheonra pedig „Gyilkos és áruló szent földben nem nyughat” feliratot festették. A rendőrség nyomravezetői díjat tűzött ki az elkövetőkre és DNS-vizsgálatot végeztetett. Azután a megmaradt csontokat visszahelyezték a sírba, amit Thürmer Gyula, a Munkáspárt elnöke felháborítónak nevezett. – Azt akartuk, hogy ne legyen politikai versenyfutás a sír helyreállítása körül, Gyurcsányék másképpen döntöttek, és titokban elföldelték a megmaradt maradványokat – húzta alá Thürmer.