1919 nyarára, kevesebb mint egy év alatt, három rendszerváltoztatást élt át az ország. Történelmünk első totális diktatúrájának, a Tanácsköztársaságnak az összeomlása után a magyar közvélemény apatikusan fogadta Budapest elfoglalásának hírét. Számunkra, akik már a trianoni Magyarország tudatában szocializálódtunk, nehéz elképzelni, hogy mekkora világ omlott össze az akkori magyarokban, hiszen akkor még nem volt érvényes a hírhedt Kovács László-i maxima: „Nekünk is meg kellett tanulni akkorának lenni, amekkorák vagyunk, s hogy ez kicsi vagy közepes, ebből a szempontból mellékes.”
1918 őszén részint az antant által diktált fegyverszünetek, részint a Károlyi-rendszer pacifizmusa miatt nem sikerült ütőképes magyar nemzeti haderőt szervezni. Románia katasztrofális 1916. évi vereségei után az antant segítségével újraszervezhette haderejét, így viszonylag intakt és jól felszerelt csapatokkal kezdte meg Erdély megszállását 1918 novemberében.
A román propagandában a „nemzeti egységért folytatott háború” 1919 áprilisában már a tiszántúli, színmagyar lakosságú területeken folyt. Az ellenség április végére elérte Nagy-Románia tervezett nyugati határát, vagyis a Tisza folyó vonalát. Már ekkor lehetőségük lett volna bevonulni Budapestre, ez azonban reálpolitikai megfontolások mentén nem történt meg, mivel a párizsi békekonferencia is kérte, hogy ne keljenek át a Tiszán.
A proletárdiktatúra májusi sikeres hadseregszervezése, majd felvidéki sikerei után a Vörös Hadsereg július közepén indított tiszai offenzívája hamar összeomlott, ezt követően katonai szempontból szinte megszűnt az ellenállás a románokkal szemben. Ekkor a bolsevizmus elleni harc ürügyén Bukarest megkezdte a Duna–Tisza közének megszállását, valamint csapatai a magyar főváros felé vonultak. A marxista történetírás honosította meg azt a gondolatot, hogy a proletárdiktatúra 133 napja érdemben már nem járult hozzá a trianoni döntés súlyos igazságtalanságához.
Ezzel szemben az 1919. évi román megszállás indokául mindvégig az szolgált, hogy Bukarest „az európai civilizáció védelmezőjeként” lépett fel. Ebben a nyugati antanthatalmak passzív támogatását élvezték: hasonlóan az 1916 augusztusában aláírt bukaresti szerződéshez, amikor a román hadba lépésért cserébe megközelítően 110 000 négyzetkilométernyi területet ígértek oda Magyarországból, három évvel később semmifajta retorzió se érte a románokat, hogy kifosztják országunkat.