Együtt könnyebb lehet a visszatérés

Harmincezer gyermek él szerte az országban, akinek valamelyik szülője börtönben van. A kriminológiai kutatások pedig arra figyelmeztetnek, nem elég az elítélteket visszavezetni a társadalomba, a gyermekeikkel is foglalkozni kell, ugyanis hatvan százalék esélye van annak, hogy ők maguk is bűnelkövetők lesznek. Budai István, a Balassagyarmati Fegyház és Börtön parancsnoka ezt az ördögi kört szeretné megszakítani az Adorján-táborral.

Az Adorján-táborban zenés programokkal segítik a reintegrációt Fotó: Teknős Miklós

– A kriminológiai kutatások is alátámasztják, hogy azon gyermekek esetében, akiknek valamelyik családtagja börtönviselt, 60 százalék esélye van annak, hogy ők maguk is a bűn útjára lépnek. Ezt az ördögi kört szeretnénk megszakítani. A programot a Belügyminisztérium, a Nemzeti Bűnmegelőzési Tanács és a Magyar Nemzeti Vidékfejlesztési Hálózat is üdvözölte – veszi át a szót Budai István, aki harminc éve dolgozik a Balassagyarmati Fegyház és Börtönben. A parancsnok hivatástudata az idő múlásával nemhogy kopott volna, de egyre csak erősödött, sőt kollégáit is rendre „megfertőzte” szemléletével.

– A büntetés-végrehajtásnak óriási a felelőssége abban, hogy kit ad vissza a társadalomnak – magyarázza. Magyarországon közel ötven százalék a visszaesők aránya. Ha tíz emberből egyet meg tudok menteni, már óriási változást tudok elérni, ez hajt. Mindig megdöbbenti a fogvatartottakat, hogy az általuk elkövetett bűncselekmény hány embert érint. Hideg zuhanyként éri őket a felismerés, hogy nemcsak a sértettre, hanem a szűkebb, tágabb környezetükre is milyen hatással van az, amit tettek. Hiszen az elkövető családja is sérül, amikor kiesik a családfenntartó, a férfiminta, ami szintén tévútra viheti a gyermekeit, akikre egy láthatatlan bélyeg kerül.

Este fél kilenc van, a kisebbek fáradnak, ezért a darab rendezője szünetet hirdet. Épp időben, mert a menza ablakából István Károly kiabál, hogy kész a vacsora. Mármint a második, mert este hétkor már ettek, de a sok jövés-menésben elkél az energia – mondja, miközben az utolsó paradicsomokat szeleteli a vajas zsemle mellé. A mosolygós, jó kedélyű férfi a helyi börtönben dolgozik körlet-főfelügyelőként, most civilként és „pótapaként” van itt.

Az ebédlő elcsendesedik, a kicsik arca maszatos, a paradicsom leve kicsípte a bőrüket. Már csak Lacika marad a felnőttekkel. Az ötéves kisfiú a felügyelő kezébe fúrja a fejét egy kis cirógatásért. A pótapa boldogan tesz eleget a kérésnek, beletúr a gyerek sűrű hajába, majd magához húzza. Lacika szeme lassan becsukódik.

Másnap már reggelinél dudorásznak a musical szereplői, akiknek pedig nem jutott szerep, egy dalt memorizálnak, amelyet a mai előadás végén énekelnek majd el, az elítéltekkel közösen. Az éneket az egyik fogvatartott írta, aki néhány napja meg is látogatta a táborozókat. – Nagyon kedves bácsi, szerintem őt már el kellene engedni, mert látszik, hogy a börtönben jó ember lett, én az ilyesmit észre szoktam venni – jelzi Emőke. A dévai szeretetotthonban élő hétéves kislány észrevételeit és érveit nemcsak velem, de a börtön parancsnokával és az elítéltet kísérő biztonsági szolgálat tagjaival is megosztotta.

Fotó: Teknős Miklós

Az udvar egyik szegletében egy kisfiú ücsörög. Hátán megkopott iskolatáska, hóna alatt plüssmackót szorongat. – Ezeket most kaptam, azt mondták, valaki idehozta nekünk adományba vagy mi – újságolja a hatéves fiú, akitől megtudom, hogy neki a nagyszülei vannak börtönben. – Nem szoktunk otthon erről beszélni, mert anya ideges lesz, de sokat gondolok arra, hogy ha nagyobb lennék, mindent helyre tudnék hozni. Akkor már elmehetnék dolgozni, és visszafizetném azt a pénzt, amit a nagyszüleim elvettek – súgja a fülembe, majd azt is elárulja, azelőtt még sosem volt táborozni. A kisfiú szégyenkezve néz körbe, ki hall minket, majd továbbszalad.

A jelenet láttán egy szőke, kék szemű lány jön oda hozzám. Lili Déváról érkezett, és egyáltalán nem lepődött meg azon, hogy az elítéltek gyermekei mennyire zárkózottak. – Nagyon sokat beszélgetünk velük, van, aki elfogadja és próbálja viszonozni, míg sokan inkább tudomást sem vesznek rólunk, miközben pontosan tudjuk, hogy csak szégyellik a velük történteket. Miután apukám meghalt, az anyukám lemondott rólunk a testvéreimmel. A Dévára vezető úton tudtuk meg, hogy soha többet nem fogunk hazamenni – avat be az élettörténetébe a 13 éves lány, aki tizenöt fogadott lánytestvérével és egy nevelővel él együtt. – Azt a haragot és csalódottságot látom az ő szemükben is, amit egykor éreztem. Az egész világra dühös voltam, mindenkit hibáztattam, köztük magamat is, hogy árva lettem. Aztán rájöttem, hogy bár el kell fogadnom, de nem kell továbbcipelnem anyukám döntését – mondja megdöbbentő érettséggel.

A tábor lakói kora délután mind a városi zeneiskolába indulnak, ott lesz az előadás. A művelődési ház udvarába begurul a rabomobil is. Az elítéltek arca felderül, amint meglátják a kicsiket. A rabok gyorsan átvesznek még néhány jelenetet a darabból, amíg gyakorolnak, a börtön parancsnokával beszélgetek ismét.

Budai István hosszú évek óta igyekszik bevonni az elítélteket a város vérkirengésébe. A jóvátételi programok sokat jelentenek a raboknak, és az itt élők megszokták, hogy a börtön lakói részt vesznek a hely szépítésében, sokan mennek oda megköszönni a munkájukat. Az, hogy a társadalom nem fordítja el a fejét, segít, hogy szabadulásuk után megbecsült tagjai lehessenek a maguk közösségének is.

– Bár nálunk természetessé vált, de a hétköznapi embereknek az a fontos, hogy a törvényszegők megkapják a méltó büntetésüket. Ez azonban ennél jóval összetettebb. Sokaknak nagyon nehéz megbirkózni a szabad élettel, hiszen évekig egy zárt, szigorú szabályokkal teli világban éltek, ami nekik egyben a kiszámíthatóságot is jelentette. Jelentős részük valóban képes lenne a szabadulás után egy jobb életet kialakítani, mégis sokan elbuknak – foglalja össze tapasztalatait. – Ez az úgynevezett forgóajtó-effektus, amikor az egykori rab hiába akar jobb lenni, a társadalom kirekeszti magából, és rövidesen újra visszakerül a bűnözői életbe. De az is gyakori, amikor maga a család a visszahúzó erő, hiszen az elítélt hiába változott meg, ha a környezete ugyanaz maradt. Éppen ezért a családot is be kell vonni a reintegrá­ciós programokba. Ez közös társadalmi feladat és érdek is egyben – emeli ki.

A nézőtér időközben megtelik, a sorok között a táborozó gyermekek és az elítéltek hozzátartozói foglalnak helyet. Böjte Csaba is itt ül le, a rabok és a gyerekek már régi ismerősként, családtagként köszöntik. – Pontosan tudom, mit éreznek ezek az apróságok, mert az én édesapám is hét év börtönt kapott. Amíg a többi gyerek elment focizni az apjával, én legfeljebb a nagybátyámmal mehettem. Egy hatéves nem tud különbséget tenni, hogy politikai vagy egyéb okokból zárták be a szülőjét, csak azt tudja, hogy az ünnepek és a hétköznapok nélküle telnek. Apám bebörtönzése mindenütt bélyeg volt rajtam is – meséli Csaba testvér.

– Hiszek Jézus szavaiban, hogy az eldobott kőből szegletkő lesz, hogy az elítéltekből olyan emberek válhatnak, akik a bűneiket legyűrve felülemelkedhetnek sorsukon. De meg kell mutatnunk gyermekeiknek is, hogy jónak lenni jó, és szüleik bűneit nem kell viselniük. Mindannyiunk ügye, hogy ezeket a fiatalokat büntetés és kirekesztés helyett felemeljük magunk mellé – véli a szerzetes, majd úgy folytatja: a mai előadás mind az elítéltek, mind a gyermekek életében az első alkalom lehet, amikor igazán büszkék lehetnek egymásra. Ez az élmény olyan üzemanyagot adhat, ami új utakra viheti mindnyájuk életét.