Nem sajnálat kell az elesetteknek, a szeretet az, amire szükségük van

Dél-Pest régiójában működik egy alapítvány, amely középsúlyos értelmi sérült felnőttekkel foglalkozik. Kívülről csupán annyi látszik, hogy a szabadidő értelmes eltöltésére törekszenek, de ennél többről van szó. Odaadásról, figyelemről, empátiáról. Szabó-Geletta Katalin és munkatársa, Oldal Brigitta együtt küzd a fogyatékkal élők minőségi életviteléért.

Szabó-Geletta Katalin (balra) szerint a segítség lényege, hogy egymás kezét fogják Fotó: Havran Zoltán

A 2008 novembere óta létező ÉNO Gyöngyszemek Alapítványt két nő viszi a vállán a munkájuk mellett, önzetlenül, elkötelezettségből. Adódik a kérdés: miből áll e tevékenység? Spirituálisan abból, hogy a legszebb emberi érzést adják át embertársaiknak. Mottójuk: „A szeretettel lehet gyógyítani, eredményt elérni.” Bővebben: „Ha szeretet vesz körül bennünket, elég egy érintés, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek.”

A gyakorlatban mindez úgy ölt testet, hogy igyekeznek közösségbe terelni a nehéz élethelyzetbe belefáradt szülőket. Klubot hoztak létre, ahol többek között a helyi önkormányzat szociális osztályának vezetője is megjelent, hogy a helyi rendeletekről, támogatási formákról, segítségnyújtási lehetőségekről tájékoztasson, de az érintettek éppúgy meghallgathatták a fogyatékkal élők étkezési nehézségeit taglaló okfejtéseket, mint a helyi rendőrség szakembereinek intelmeit a bűnmegelőzéssel kapcsolatban vagy éppen Papp András és Katona Barnabás sportról, illetve mozgáskultúráról szóló előadását.

Szabó-Geletta Katalin (balra) szerint a segítség lényege, hogy egymás kezét fogják
Fotó: Havran Zoltán

– Az effajta találkozás amolyan tűzrakást jelent. Amíg a közelében, a melegében érezzük magunkat, életünk megszépül, látjuk a kiutat, kissé fellélegezhetünk – szögezi le Szabó-Geletta Katalin. A segítség lényege, hogy egymás kezét fogják, támogatják a rászorulót, de a legfontosabb, hogy az őket felkeresőket igyekeznek a jelen felé terelni.

– Bele kell törődniük, hogy a múltba révedés sehová sem vezet. El kell fogadniuk azt, amit a sors rájuk mért – magyarázza Oldal Brigitta, hozzáfűzve, hogy a jövőről sem érdemes hosszasan gondolkodni. – Muszáj elérni azt, hogy a szülők a mára koncentráljanak – egészíti ki Katalin, megjegyezve: véleményük szerint környezetünk, mindennapjaink folyamatosan változnak, a gyermek pedig az örök nyughatatlan. – Meg kell tanulnunk bízni, bizakodni – veti közbe Brigitta, hiszen csak azon tudunk igazán segíteni, akit szeretünk, miképp segítséget is csak attól tudunk elfogadni, akiben hiszünk.

Katalin szerint szülőként sok mindent meg kell tanulnunk, főként ha a gyermekünk fogyatékkal él. Sok fiatal csonka családban nő fel. Nekik lelkiekben, szeretetben is többet kell adni, ám a szülőt nem feltétlenül muszáj pótolni. Nem is lehet. Fontos, hogy e családok a sajnálat, a szánalom helyett inkább a belső érzéseiket adják át az elesetteknek. Azt az érzést, amitől a sors megfosztja őket.

– Ha egy gyerek fagyizás közben összekeni magát, nevetünk, nem úgy, mint amikor egy fogyatékos gyermek teszi ugyanezt. Ő soha nem nevettet meg senkit, soha nem fog nevető arcokat látni – osztja meg tapasztalatait Szabó-Geletta Katalin. Szerinte a hatékonysághoz elengedhetetlen, hogy a fogyatékosokra ne problémahalmazként, hanem az épekhez hasonló emberként tekintsenek, ebben a szellemben próbáljanak segíteni.

Elindítottak egy zenés, színházi előadás-sorozatot, ahol az integrált középsúlyos értelmi sérültek az egészséges felnőttekkel, gyermekekkel közösen állnak a színpadon. Bemutattak két, nem is akármilyen produkciót.

– Ez az egyik fontos program, amellyel vidéki, illetve budapesti színházakat, iskolákat, munkahelyeket jártunk körbe – sorolja Katalin, hozzáfűzve, hogy már több százan sírták végig a darabot. Együtt énekelték a dalokat a fiatalokkal, s bíznak benne, hogy a kis társaság még több intézménybe eljut majd. Szabó-Geletta Katalin úgy véli, ma Magyarországon az ép ember a többségi társadalom átlagos tagjait sem képes tolerálni, ám az elfogadáshoz nagyságrendekkel többet vár el a fogyatékosoktól, mint saját magától. A kivételessé válás pokoli útját viszont nem könnyíti meg számukra.

– Sokan legyintenek: mit akarnak bizonyítani a fogyatékkal élők? Ne feledjük, különbözők vagyunk, mindenki más módon cipeli az élettől kapott terhet! Nem minden fogyatékosnak könnyű megbirkóznia saját adottságaival, miképp az ép embernek sem könnyű megbirkózni saját életével. Akkor miért ne fordulhatnánk feléjük elfogadással, szeretettel? – hangzik el ismét a kérdés.

Az alapítvány munkatársai erejükhöz, lehetőségeikhez mérten szeretnék a maximumot nyújtani a fiatal, fogyatékkal élő felnőtteknek, mind­emellett a gáncsoskodókkal, irigyekkel is meg kell küzdeniük. – Az ok nem az anyagiakban, a forráshiányban keresendő – panaszkodik Brigitta. Sokkal inkább az emberi féltékenység, a tudatlanság, a rosszindulat munkál.

Mindezek ellenére a vezetők nem adják fel, amiben a pozitív visszajelzések csak megerősítik őket. Céljuk – munkájuk megkönnyítése érdekében – az alapítvány közhasznúvá tétele, valamint a fogyatékkal élő sportolók megbecsülésének kivívása, az esélyegyenlőség megteremtése. Ehhez és a szervezet működéséhez persze elkelne a támogatók segítsége is.

Katalin szerint sok mindent elveszíthetünk életünk során, ám amit szeretettel adunk másoknak, azt sohasem. A legnagyobb ajándék, amit kaphatunk, valakinek a szívében otthonra találni.