Nem sajnálat kell az elesetteknek, a szeretet az, amire szükségük van

Dél-Pest régiójában működik egy alapítvány, amely középsúlyos értelmi sérült felnőttekkel foglalkozik. Kívülről csupán annyi látszik, hogy a szabadidő értelmes eltöltésére törekszenek, de ennél többről van szó. Odaadásról, figyelemről, empátiáról. Szabó-Geletta Katalin és munkatársa, Oldal Brigitta együtt küzd a fogyatékkal élők minőségi életviteléért.

Szabó-Geletta Katalin (balra) szerint a segítség lényege, hogy egymás kezét fogják Fotó: Havran Zoltán

– Ha egy gyerek fagyizás közben összekeni magát, nevetünk, nem úgy, mint amikor egy fogyatékos gyermek teszi ugyanezt. Ő soha nem nevettet meg senkit, soha nem fog nevető arcokat látni – osztja meg tapasztalatait Szabó-Geletta Katalin. Szerinte a hatékonysághoz elengedhetetlen, hogy a fogyatékosokra ne problémahalmazként, hanem az épekhez hasonló emberként tekintsenek, ebben a szellemben próbáljanak segíteni.

Elindítottak egy zenés, színházi előadás-sorozatot, ahol az integrált középsúlyos értelmi sérültek az egészséges felnőttekkel, gyermekekkel közösen állnak a színpadon. Bemutattak két, nem is akármilyen produkciót.

– Ez az egyik fontos program, amellyel vidéki, illetve budapesti színházakat, iskolákat, munkahelyeket jártunk körbe – sorolja Katalin, hozzáfűzve, hogy már több százan sírták végig a darabot. Együtt énekelték a dalokat a fiatalokkal, s bíznak benne, hogy a kis társaság még több intézménybe eljut majd. Szabó-Geletta Katalin úgy véli, ma Magyarországon az ép ember a többségi társadalom átlagos tagjait sem képes tolerálni, ám az elfogadáshoz nagyságrendekkel többet vár el a fogyatékosoktól, mint saját magától. A kivételessé válás pokoli útját viszont nem könnyíti meg számukra.

– Sokan legyintenek: mit akarnak bizonyítani a fogyatékkal élők? Ne feledjük, különbözők vagyunk, mindenki más módon cipeli az élettől kapott terhet! Nem minden fogyatékosnak könnyű megbirkóznia saját adottságaival, miképp az ép embernek sem könnyű megbirkózni saját életével. Akkor miért ne fordulhatnánk feléjük elfogadással, szeretettel? – hangzik el ismét a kérdés.

Az alapítvány munkatársai erejükhöz, lehetőségeikhez mérten szeretnék a maximumot nyújtani a fiatal, fogyatékkal élő felnőtteknek, mind­emellett a gáncsoskodókkal, irigyekkel is meg kell küzdeniük. – Az ok nem az anyagiakban, a forráshiányban keresendő – panaszkodik Brigitta. Sokkal inkább az emberi féltékenység, a tudatlanság, a rosszindulat munkál.

Mindezek ellenére a vezetők nem adják fel, amiben a pozitív visszajelzések csak megerősítik őket. Céljuk – munkájuk megkönnyítése érdekében – az alapítvány közhasznúvá tétele, valamint a fogyatékkal élő sportolók megbecsülésének kivívása, az esélyegyenlőség megteremtése. Ehhez és a szervezet működéséhez persze elkelne a támogatók segítsége is.

Katalin szerint sok mindent elveszíthetünk életünk során, ám amit szeretettel adunk másoknak, azt sohasem. A legnagyobb ajándék, amit kaphatunk, valakinek a szívében otthonra találni.