Szembenézések

Három ember, három különböző sors, egy dolog mégis közös bennük: óriási feladatot kaptak az élettől. Mindhárman elvesztették látásukat baleset, betegség következtében, amit ki így, ki úgy dogozott fel, vagy dolgoz fel a mai napig. Gyula, Kata és Robi nem mindennapi történetét ismerhetik meg.

Debrecen, 2009. január 10. Egy látássérült ember ujjával "olvas" egy szöveget a Debreceni Belvárosi Közösségi Ház és a Fehér Bot Alapítvány, Louis Braille, a pontozott vak írás - Braille-írás - megalkotója születésének 200. évfordulójára rendezett emlékülésén. Az 1821-ben feltalált Braille-írás segítségével lehetõvé vált a vakok számára is az írás és olvasás. MTI Fotó: Oláh Tibor Fotó: Oláh Tibor

Gyula katonai évei alatt vakult meg. Az egyik katonatársa egy marék meszet az arcába dobott. A Honvéd kórházban egy nővér ellátta, és hiába hajtottak végre rajta 6 év alatt 12 műtétet, nem sikerült visszakapnia a látását.

Az ezt követő pár évben nemcsak rossz társaságba keveredett, hanem a régi barátai is „elfogytak” mellőle. Fel kellett nőnie a feladathoz, hogy látássérültként hogyan lehet továbblépni és tovább építeni a jövőt.

Aki azzal foglalkozik, hogy a sérültségével van elfoglalva nap mint nap, az szerintem őt gyengíti. Ezzel magunktól veszünk el sok mindent az életből – vallja.

Gyulának van egy kislánya is, akinek természetes, hogy édesapja nem lát, hiszen ebben nőtt fel. Szerinte édesapaként az a feladata, hogy óvja őt, és mindenképpen egy olyan valakit lásson, akire számíthat.

„22 év után sok emberhez társítottam arcot, ami biztos vagyok benne, hogy nem a valóságnak megfelel. Ha kapnék egy olyan lehetőséget, hogy akár egy fél órára visszanyerjem a látásomat, azt arra használnám föl, hogy azokat az embereket, akiket szeretek és körülöttem vannak, őnekik megnézzem az arcukat”– mondta a férfi, aki már elfogadta sorsát, és azon van, hogy minél teljesebb életet éljen.

Forrás: ENTERFILM Kft.

Az utolsó műtétem után nagyon optimistán feltettem a kérdést, hogy mikor fogok majd végre olvasni tudni, mert nagyon hiányzik, és hallottam azt a döbbent csendet – emlékezett vissza Kata, aki 9 éve vesztette el a látását cukorbetegség miatt.

Előtte fotóművészként dolgozott, ami nemcsak a munkája, de a hobbija is volt. Mindig a tökéletességet szerette fotósként, divatfotókkal, erotikus fotókkal foglalkozott.

Borzasztóan megviselték a történtek, de a gyerekei sokkal rosszabbul viselték ezt a krízist. Őket látva döntötte el, hogy fel kell állnia és segítenie kell a gyerekeinek.

Akkor kezdett el igazán talpra állni, amikor felvette a kapcsolatot egy alapítvánnyal, akik segítettek neki mindent megtanulni, és elkezdett egyedül közlekedni.

„Nekem kellett az a lökés, hogy ez egy feladat. Mindig van ember, aki segít, tehát olyan nagy bajba nem kerülök. Ha nem, akkor meg saját erőforrásomból, van egy bot nálam, előbb-utóbb csak találok egy utat, ami hazavisz.”

Forrás: ENTERFILM Kft.

Gyűlölök vaknak lenni, gyűlölöm ezt az életet. Ezt nem lehet megszokni, nem lehet elfogadni, nem lehet elviselni. Tudom, milyen látóként élni, 25 éves koromig láttam. Nekem ez egy orbitális nagy büntetés – mondta a 38 éves Robi.

Az is előfordult vele, hogy elővette fegyverét, és eljátszott az öngyilkosság gondolatával. Sokszor elgondolkozott rajta, mit kezdjen az életével. „Soha nem jutottam semeddig, csak addig, hogy rá kell gyújtanom.”

Robi feleségével él, aki szintén vak. Nem is keresett magának látó párt, mivel szerinte egy látóval egy nem látó teljesen elveszíti az önállóságát.

A bulikat nagyon szereti, mert „olyankor felszabadultság van, olyankor nincs az, hogy vakság”.

Többször került kellemetlen helyzetbe, de elmondása szerint mindig van egy ember, aki odamegy, és felajánlja segítségét.

Forrás: ENTERFILM Kft.