Tárnokon találtuk meg az igazi karácsonyfadísz-mennyországot

Nyolcvanhat éves, de még mindig ott a tűz a szemében, esztergál, gépeket tervez Szabó Lajos, aki majdnem hatvan éve lett maszek. Készített bársonnyal bevont emlékkönyveket, vállfákat és rengetegféle játékot, néhány évtizede azonban már csak kézzel festett üveg karácsonyfadíszeket gyárt. Nála vendégeskedtünk Tárnokon.

Szabó Lajos 1963-ban kapta meg az engedélyt, akkor lett maszek, vagy ahogy ma mondnanánk, akkor kezdte a családi vállalkozást Fotó: Havran Zoltán

Később a családi vállalkozás áttért a játékkészítésre, mert mint Szabó Lajos fogalmaz, az akkori rendszerben bélpoklosokként számontartott maszek kisiparosok áruit csak a trafikokon vagy a cigány kereskedőkön keresztül lehetett értékesíteni, akik járták az országot, a piacokat, az ilyen helyeken pedig főleg erre volt kereslet. Szabóék autós és motoros matchboxokat, játék konyhákat, bababútorokat, műanyag pisztolyokat és dísztárgyakat is gyártottak a 70-es, 80-as években, utóbbiak közül egyet egészen bizonyosan mindenki ismer ebben az országban, aki 1990 előtt született: a bólogató kutyát. Az autók kalaptartója akkoriban elképzelhetetlen volt a fekete vagy barna tacskó, esetleg dalmata nélkül, aminek az ötletét Németországból hozták. Aki nosztalgiázni akar, ezeket is megnézheti a tárnoki üzem bejáratánál elhelyezett kis tárlókban.

Leckét ad hitből és reményből

Amikor a fiai önállósultak, Szabó úr úgy döntött, visszatér egy régi kedves anyagához, az üveghez, és karácsonyfadíszt fog készíteni. Kész üveggömböket nem lehetett kapni, és mivel formában és méretben ehhez az égők álltak a legközelebb, hát vett néhány lerobbant gépet a Tungsramtól, átalakította azokat, és maga gyártotta a gömböket. Belgiumból is vett égőket, de mindegyikkel megszenvedett, mert azoknak a búráknak nagyobb volt a nyakuk, mint a karácsonyfadíszeknek. Évekkel később lehetett csak megfelelő alapanyagot beszerezni, a Tungsram ma is gyárt ilyet. – Az üzlet jól ment, mert exportképes terméket tudtunk előállítani.

A szocialista blokk szétesésével azonban egyik napról a másikra tönkrementünk. Hat évig gyakorlatilag nem volt jövedelmem. Nem tudtam alkalmazottakat fizetni. Elhatároztam, megtanulom rendesen az üvegkészítést, mert az üveggyártás sokkal bonyolultabb, mint műanyagot fröccsönteni. Talpra álltunk. Aztán négy éve majdnem az egész üzem leégett, ezek a gépek is tönkrementek. De a feleségem másnap reggel már nekiállt takarítani – ad leckét a hitből, a reményből és a küzdésből Szabó Lajos, akinek annak ellenére nem hunyt ki a tűz a szeméből, hogy tavaly elveszítette élete párját.

Még most is könnyeivel küszködve mesél arról, milyen sokat köszönhet Galántai Mariannának, aki textiltechnikusnak tanult, de gépésztechnikus férjéhez hason­lóan mindig tele volt ötletekkel, tervekkel. – A feleségem folyton kereste az újdonságot, ha külföldre mentünk, figyelte az új autó­kat, az új színeket. Aztán itthon kikeverte. Szenvedéllyel szerettük ezt az egészet – mondja, de nyilvánvaló, hogy ez a szenvedély nála is halálig tartó.

Szüntelen lelkesedéssel magyaráz, ahogyan körbevezet az üzemen. Az üvegfújást most nem tudjuk megnézni, mert az üvegtechnikus, akit Erdélyből csábítanak át, évente csak néhány hónapot dolgozik itt. Van egy idős szaki is, aki akkor szokott eljönni, amikor bemutatókat tartanak óvodáknak, iskoláknak, ilyenkor a gyerekek megfesthetik a saját gömbjüket.

Az alapanyaggyártást tehát nem láthatjuk, de az ezüstözést megnézhetjük. Ez egy igen lassú és aprólékos művelet, mert be kell juttatni az ezüstöt a dísz belsejébe, hogy kívül fényesek legyenek. Ezt most minden egyes dísznél darabonként csinálják. Lajos bácsi, ahogyan az itt dolgozók a tulajdonost hívják, harminc éve gondolkodik azon, hogyan lehetne ezt a folyamatot egyszerűsíteni, gyorsítani. Hetvenöt évesen tanult meg esztergálni. Azt mondja, most jutott el odáig, hogy végre sikerül az ezüstözést automatizálnia. Hamarosan két nagy mártógépet is készít, és akkor az ezzel foglalatoskodó munkaerő más munkára fogható. Például Margitka, aki ujjaira húzva a most még „gallért” viselő gömböket, festékbe mártja, kicsit lecsorgatja, majd kis pálcikákra rakja száradni.

Hagyományos formák és minták

A rajzterem az utolsó előtti munkaállomás. – Gömbre nem mindenki tud rajzolni, akik itt dolgoznak, azok viszont akár több száz mintát is képesek ecsettel, illetve pipettával és glitterrel felvinni rá – mutat körbe az üvegfalú teremben ülő hölgyeken Szabó Lajos.

A műhelyben dolgozók több száz mintát fel tudnak vinni ecsettel, illetve pipettával

Angyalka készül az egyik asztalnál, hóember a másiknál, amott rózsaszín gömböt díszítenek körbefutó ezüstvonalakkal, csillámokkal. – Egyszerű grafikákkal dolgozunk, volt, hogy felkértünk iparművészt, de az emberek ezt nem igényelték, a karácsonyfadísz az karácsonyfadísz, nem kell tökéletes műalkotásnak lennie – indokolja, miért választják ma is ezeket az egyszerű, hagyományos formákat, mintákat.

Hihetetlen, mennyit dolgoznak egy-egy díszen, mégis százezerszámra készülnek, és mindössze alig néhány száz forintért kínálják darabját az üzem területén kialakított, karácsonyra dekorált nagy eladótérben.

– Minket sohasem érdekelt igazán a pénz, legyen annyi, amennyi kell. A feleségem mindig aggódott, nehogy túl drágának találják az emberek a termékeinket – érvel Szabó úr az árképzés mellett. Lehet, hogy ez is a titok, mert bár hétköznap délelőtt van, folyamatosan érkeznek a vásárlók. – Szereti a karácsonyt? – kérdezem, és a szeme felragyog. – Nekem, kereszténynek ez a legnagyobb ünnep. Háromgyerekesként meg főleg. Olyan csodálatos karácsonyaink voltak, hogy el nem tudom mondani.

Hazafelé azon gondolkodom, megvan még néhány apu féltve őrzött díszeiből. Az elmúlt években ezek sosem kerültek fel a fára, hisz annyival szebbeket, modernebbeket lehet ma már kapni. A gólya csőre letörött, kidobtuk már régen. Most itt, Tárnokon vettem egy másikat. Meg egy aranyló diót és egy hóembert is. Az idén nem lesz trendi fánk, de remélem, neked odafentről is tetszeni fog, apu.