Ahová Isten rendeli őket, oda mennek

Isten teremtett két Rajnán túli magyart, minket, mi így fogjuk fel szolgálatunkat – fogalmazta meg magyarországi missziós tevékenységének lényegét Marco de Leeuw van Weenen, aki feleségével, Jannekével a 90-es években hagyta el Hollandiát, és jelenleg a zalai Kisdorogon él. Az önkéntes református hittérítők – akik már hazájuknak tekintik Magyarországot – magántanulókat oktatnak, lelkész- és felnőttképzéseket, szemináriumokat, új közösségeket szerveznek és vezetnek.

Marco, Eszter és Janneke már Rajnán túli magyaroknak vallják magukat Fotó: Szabad Föld/Vajda József

Fizetséget havonta száznál több hollandiai adakozótól kapnak, kevesebbet, mint a kinti 1500 eurós minimálbér, ami viszont nálunk nem kevés. Évente hazalátogatnak a szülőkhöz és a gyülekezetbe beszámolni az adományozóknak arról, mit csinálnak. Magántanulókat oktatnak, lelkész- és felnőttképzéseket, szemináriumokat, új közösségeket szerveznek és vezetnek. Rácz esperes állítja, hasznukat veszik, ezért egy Opel Corsával segítik a munkájukat.

Elmondásuk szerint mindig annyiból élnek, amennyit otthonról kapnak. Előfordul, hogy kevesebből kell kijönni, mint az előző hónapban, de hozzá lehet szokni. Tartózkodási engedéllyel hazánkban tevékenykedő önkéntes holland térítőknek mondják magukat, akik holland adományokból élnek. Magyar állampolgárságért azért nem folyamodnak, mert odahaza „nem szeretik az ilyesmit”. Ennyiben maradunk.

Dohányozni az udvarra kísér. Eszter elismerésre éhesen legóból épített házacskát mutogat utánunk, a felázott porta végében pedig a szomszéd báránykái legelik a csillogó fűtorzsákat, velük rágjuk a szavakat. Marco Eszterre utalva elmeséli, hogy elsőszülött gyermeküket csecsemőkorában elszólította a Jóisten, a bonyhádi temetőben pihen. Ezt az egykor elüldözött sváb ember házát pedig tíz esztendeje sikerült megvásárolni, azóta pofozgatják. Szolgálatuk során nem minden községben vagy városban fogadja őket virágeső, ezért is kellett megállapodni valahol. Gyakori a családi vagy anyagi gondokkal küzdő lelkész, a hivatásába belefáradt, olykor kiégett ember, nekik és velük együtt igyekeznek amolyan életpályamodellt alapozni és építeni. Út a lelki érettséghez címmel 2005-ben könyvet is írt munkájukról. Örül, mert a kihívások az élő és fejlődő vallási élet sarokkövei.

Hollandia és vezető politikusai viszont nyilvánosan tolták le nadrágjukat az európai kereszténység előtt. Felvetésemre Marco nyelve most már megered. A hollandok szigetlakók, mindenki a saját világában él, a kommunista, a liberális, a keresztény és a muzulmán – sorolja. Janneke példát hoz fel, amikor még otthon tanított, különórát tartott a katolikus, a református, a muzulmán, végül pedig a humán tanár: az utóbbi materialista volt. Hollandia nem keresztény ország, mindenkit a saját baja köt le, az újságot, ha nem róla szól, hátradobja. Az egyéni boldogulás felülír mindent, nincsen néplélek.

Akkor a függönytelen ablakok, a kerítéstelen porták, a heccelő drogozás és bacchanália csak hamis álca? – érdeklődöm lecsapva a pillanatra. Szerinte a családok bezárkóznak, nem szokás átmenni a szomszédba, ha elfogyott a só, nincs összejárás, ha néha zsúrt rendeznek, kora délutánra teszik, akkor nem kell ebéd vagy vacsora, de még így is megkérdezik a vendégtől, hogy két szelet kenyérrel beéri-e szendvicsnek. A csupasz ablak zárt világuk képernyője, azon látni, hogy napközben az asszonynál nincsen idegen, és látni az új berendezést, mert bútort, ruhát, külsőséget gyakran cserélnek. Egyre több fiatal kommunákban él együtt arabbal, feketével, homoszexuálissal, közöttük nincs kulturális vagy vallási ellentét, nincs nemzetiségi vita, helyette nemzetközi kötelékben tombol az önmegvalósítás. Munkáról, fizetésről, hitről és politikáról nem beszélnek, nem vitatkoznak, elfogadják, amit a „főnökség” meg a sajtó diktál. Az egyik legfontosabb probléma így karácsonytájt az volt a médiában, hogy a gyerekekhez látogató Mikulást kísérő krampuszok lehetnek-e feketék, vagy már az is kész rasszizmus. (Jövőre talán a Mikulás is csokiszínű lesz vagy nem lesz Hollandiában?)

A magány és a félelem, az otthoni zsúfolt és drága élet sokszor útnak indítja őket, olykor örökre. Különösen a jó nyugdíjú idősek bútoroznak át olyan országokba, ahol nem kell a bringát tekerni és tengertől rettegni, mikor jön a házba, és ahol átköszön a szomszéd.

Zalai sárban klaffog a kínai papucs, amíg a férfi a kapuig kísér. Mondom neki, mióta szóba hozta, hogy Hollandiában nincs néplélek, azóta rágódom a megfejtésen. Mosolyogva példának hozza népe himnuszát, amelynek az ő fordításában az első sora magyarul így hangzik: „A német vérből született Nassaui Vilmos vagyok.” – Vilmos volt az első fejedelem, magyarázza, de mi köze ennek az összetartozáshoz, a közös értékekhez, a néplélekhez? – kérdi tán magától is. A magyar Himnusz gyönyörű imádság. Isten, áldd meg a magyart… Mi is szeretjük énekelni.

Átint a szembeszomszéd, hóna alatt apró fenyő. Errefelé könnyű hozzájutni. A nyirkos főút mint tekergő sikló kúszik a domboldalra Pest felé.