1944 decemberében a Vörös Hadsereg a Szabolcs megyei Tiszabecs nevű faluhoz ért. Ebben a kis faluban éltek a nagyszüleim. Négy leánygyermekük volt, édesanyám hatéves volt ekkor. Egyszerűen éltek, de nem voltak megélhetési gondjaik. Azon a hideg decemberi éjszakán a szovjet csapatok elvittek több férfit a faluból két hét „málenkij robotra”, köztük a nagyapámat is, aki soha többé nem tért haza a Szovjetunióból. Árván maradt négy gyermek az édesanyjukkal. Szörnyű évek kezdődtek ekkor.
Nagymamám erkölcsi és emberi tartása nélkül elképzelni is szörnyű, hogy mi történt volna a családdal. Azon a télen sok gyermek maradt árván, számtalan családot tett tönkre a bolsevik iszonyat. Édesanyám sok-sok év távlatából is megrendülten beszélt a gyermekként átélt élményekről. Egy életre megtanulta a kenyeret becsülni. A szeretet átsegítette őket azon a nehéz időszakon, de az édesapa elvesztése mély nyomokat hagyott bennük.
Emlékezzünk a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapján a számtalan Szovjetunióba elhurcolt magyar emberre, akik névtelen áldozatai voltak egy gonosz, embertelen ideológiának.
…
Ha az összes Poszt-traumát látni szeretné, kattintson ide: magyarnemzet.hu/poszt-trauma
