Ma van a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja

1947-ben ezen a napon hurcolták el a szovjetek jogtalanul Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát, és tartották fogva kilenc éven át.

Budapest, 2019. február 25. Megemlékezõ a kommunizmus áldozatainak emléknapján a Terror Háza Múzeumnál 2019. február 25-én. MTI/Szigetváry Zsolt Fotó: Szigetváry Zsolt

A fasizmus csak Olaszországban volt értelmezhető, a világ többi részén nem, így Magyarországon is csak egy elenyésző számú csoport vallotta magát Mussolini követőjének. Azt, hogy valaki a nyilas párt tagja volt, vagy a nácikkal kollaborált, bizonyítani kellett volna, de a fasiszta kitétel annyira megfoghatatlan volt, hogy bárkire rá lehetett húzni. Révai kijelentette, hogy fel kell számolni a fasizmust és meg kell védeni a demokráciát az ellenségeitől. Már ez az érvelés is csúsztatáson alapult, hiszen definiálhatatlan volt, ki tekinthető fasisztának, de csavart még egyet a logikán és bevezette a reakciós fogalmát is.

Reakciós az volt, aki ellenezte a „demokratikus átalakulást”, vagyis nem nézte jó szemmel a kommunista diktatúra kiépítését. Ezzel gyakorlatilag minden olyan embert, aki nem volt kommunista, reakciósnak minősített.

Az 1945. évi nemzetgyűlési választásokon a kommunisták alig kapták meg a szavazatok 17 százalékát, vagyis a magyar társadalom több mint 80 százaléka minősült reakciósnak. Ezen számok mentén érthető, miért vált az 1946. évi VII. törvénycikk hóhértörvénnyé.

A terror csak ezután kezdődött igazán, és 1950-1953 között csúcsosodott ki. E három év alatt átlagosan naponta (a vasárnapokat és az ünnepeket is beleszámolva) 700 büntetőügyet tárgyaltak a magyar bíróságok. Ez volt a „csengőfrász” időszaka, amikor egyetlen család sem érezhette magát biztonságban: bármikor bárkit elvihetett a rettegett ÁVH. 1950-ben a déli és a nyugati határsávból tízezreket hurcoltak el, családok százai kerültek kilátástalan helyzetbe a hortobágyi juhaklokba zsúfolva; 1951-ben 15-18 ezer embert telepítettek ki Budapestről, hogy ingatlanjaikat pártkáderek között osszák szét; új internálótáborokat létesítettek, ahol ma sem tudjuk pontosan hányan raboskodtak, ezek közül a legszörnyűbb hely Recsk volt. A politikai rendőrség pincéiben kíméletlen kínzásokkal készültek a „beismerő vallomások”, a rettegés a mindennapok részévé vált, és ezen nem sokat enyhített Nagy Imre első kormánya sem.

Világviszonylatban a kommunizmusnak százmillió halálos áldozata volt, az 1945-ben megszállt országokban ez a szám egymillióra tehető.

De ha áldozatokról beszélünk, nemcsak rájuk gondolunk, és nem is csak azokra a meghurcoltakra, akik elszenvedték a terror bármilyen fizikai megnyilvánulását, akiket üldöztek ’56 után, akik elmenekültek vagy hátrányos megkülönböztetést szenvedtek származásuk, világnézetük miatt.

Áldozatok voltunk mindannyian, azok is, akik a „gulyáskommunizmus” évei alatt születtünk és közvetlen atrocitást ugyan nem szenvedtünk, de megloptak, megcsaltak minket. A kádári valóság önkizsákmányolásba kényszerítette állampolgárait, kizsigerelte a nemzetet, miközben mindent megtett azért, hogy gerincét is megtörje. Az országot kirabolták, eladósították. A Kádár-rendszer utolsó, és talán legaljasabb hazugsága az volt, hogy a gazdasági elitje által az országból kilopott vagyon hiányáért a társadalmat tette felelőssé. Azt a társadalmat, amelyik a nagyon visszafogott „jólétért” cserébe feláldozta lelki és testi egészségét, és áldozatáért azt a vállára rakott felelősséget kapta köszönetül, hogy gyermekei és unokái miattuk roskadoznak a mérhetetlen adósság súlya alatt. Őket is a kommunizmus áldozatainak tekinthetjük.

Dr. Borvendég Zsuzsanna tudományos munkatárs

Történeti Kutatóközpont

Magyarságkutató Intézet

Országszerte a kommunizmus áldozataira emlékeznek

A keddi emléknapon a központi rendezvények keretében az Uránia Nemzeti Filmszínházban mond beszédet a Miniszterelnökséget vezető Gulyás Gergely és Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója.