1989. június 16. emléke soha el nem halványodhat azokban, akik ott voltak, akik átélték a katarzist. Nagy Imre és társainak temetése, de különösen a forradalom mártírjait jelképező hatodik koporsó ünnepélyes végső nyugalomra helyezése nemcsak erős bizodalmat gyújtott a lelkekben, hogy valóban véget érhet a közel fél évszázados kommunista diktatúra, de őszinte hittel vártuk a megtisztulást is. Felemelő pillanatokat élhettünk át:
a Hősök terén több százezer ember gyászolt és ünnepelt méltósággal, magyarok milliói ültek a tévék előtt elszorult torokkal, hitetlenkedve, hogy mindez tényleg megtörténhet. Kegyelmi pillanat volt. Ezt az eseményt nem lehetett a kommunizmus történetében számtalanszor levezényelt „rendszerkorrekciók” közé sorolni, nem egy újabb Rajk-temetés volt soron, és ezt akkor mindenki tudta.
A Kádár-rendszer lába alól csúszott ki véglegesen a talaj abban a pillanatban, amikor megkezdődött az 1956-os események újraértékelése
– emlékezett meg róla a Magyarságkutató Intézet.
Kádár János arra a tételre építette legitimitását, hogy 1956 októberében külföldi ellenséges támogatással kísért összeesküvés robbantotta ki a felkelést, vagyis ellenforradalom volt. Ez lehetőséget adott Kádárnak arra, hogy véres leszámolásba kezdjen a teljes politikai palettán, bosszút álljon a rendszer- és szovjetellenes barikádharcosokon éppúgy, mint a reformok szükségességét felismerő kommunista riválisán. A megtorlások levezénylése után azonban konszolidálni kellett hatalmát, az ellenforradalmi tételen nyugvó ingatag legitimitását azzal igyekezett megerősíteni, hogy egy viszonylagos jóléten alapuló paktumot kínált a nemzetnek. A társadalmi békének kemény ára volt: tabuként kellett kezelni 1956-ot.
A Kádár-rendszer magán hordozta születésének ódiumát teljes fennállása alatt, a kibeszélhetetlenség, a feldolgozás hiánya nemcsak a társadalom számára volt méreg, de vezetője sem tudott szabadulni a politikai gyilkosság kísértő réme elől – ezt bizonyította utolsó nyilvános beszéde is.
A nyolcvanas évek közepétől egyre határozottabban jelentkezett a párton kívüli ellenzék, akikkel a párt reformszárnyához tartozó politikusok párbeszédet folytattak, ennek egyetlen következménye lehetett: a tabuk ledöntése. A pártelit újabb generációja tisztában volt azzal, hogy a hatalom megtartásához új kiegyezésre lesz szükség az ellenzéki erőkkel, ennek sarokköve pedig ’56 átértelmezése, de amíg Kádár a pártfőtitkár, ezt nem lehet megtenni. Az 1988-as májusi pártértekezleten a forradalom eltipróját félreállították, és az új pártvezér, Grósz Károly kijelentette, sor kerülhet Nagy Imre temetésére, de hangsúlyozta, hogy csak kegyeleti szertartásról lehet szó, a rehabilitációról nem hajlandó tárgyalást kezdeni. 1988 nyarának végén megkezdték a sírhelyek azonosítását.
