Grósz Károly és köre tévedett, az engedményekkel már elkéstek. Az 1988 tavaszán megalakult Történelmi Igazságtétel Bizottsága követelte a teljes erkölcsi, politikai és jogi rehabilitációt a forradalom áldozatainak. Ezzel alapjaiban kérdőjelezték meg a rendszert. 1988 júniusában a párt központi bizottsága létrehozott egy munkacsoportot Pozsgay Imre vezetésével, amely történész szakértők bevonásával hozzákezdett az 1956-os események értékeléséhez. Munkájuk gyümölcse 1989. január 28-án ért be, amikor Pozsgay a rádió nyilvánossága előtt népfelkelésnek minősítette a nemzet forradalmát.
Az ellenforradalmi narratíva végérvényesen megdőlt, nem volt visszaút. 1989. március 29-én exhumálták az egykori miniszterelnök földi maradványait, közben lázas készülődés folyt a temetés megszervezése körül.
Ebben a hatalom nem vett részt, a végső búcsún is csak a kormány képviseltette magát, a párt nem.
Mindez nem jelenti azt, hogy a pártállam vezetése teljesen távol maradt volna az eseményektől, a háttérben készültek a lehetséges forgatókönyvek, szervezték az esemény állambiztonsági felügyeletét. Az összegyűlt tömegben legalább hatvan ügynök állt készenlétben, szigorúan titkos tisztek vegyültek a megemlékezők közé. Feladatuk a nyugalom fenntartása és annak megakadályozása volt, hogy a közhangulat nyíltan a felelősök ellen forduljon. Ennek érdekében
a legradikálisabbnak tartott Krassó Györgyöt távol tartották a rendezvénytől: a rádióba csalták egy interjú ürügyén, és a temetés végéig nem is engedték ki onnan. Az állambiztonság számára a „békés átmenet” főpróbája volt a temetés, amelyen jól vizsgáztak.
Nagy Imrének és társainak, valamint a forradalom mártírjainak temetése minden botrány nélkül, a legnagyobb méltósággal zajlott. Megrendítő hosszúságban sorolták az áldozatok neveit, és a katarzis csúcspontja az a pillanat volt, amikor a Fidesz, valamint a jövő generáció képviseletében beszédet tartó Orbán Viktortól újra hallhatta a nemzet a forradalom legfontosabb jelszavát: Ruszkik, haza!
A kegyeleti szertartás nemcsak az áldozatoktól vett végső búcsú volt, de a temetés a Kádár-rendszer és a pártállam elföldelését is jelentette. Véget ért a negyvenöt évig tartó kommunista terror és elnyomás Magyarországon, de a kegyelmi pillanat sajnos nem tartott sokáig. A megtisztulás reménye hamar elillant. Azóta is várunk arra, amit Nagy Gáspár így fogalmazott meg: „és nekünk nem szabad feledNI – a gyilkosokat néven nevezNI!”
Dr. Borvendég Zsuzsanna, tudományos munkatárs
Történeti Kutatóközpont
Magyarságkutató Intézet
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!