– Miniszterelnök úr, tavaly karácsonykor volt koronavírus, de nem volt oltás. Idén van koronavírus és van vakcina is. Ez alapján az idei ünnep talán derűsebb lehet, mint a legutóbbi.
– Valóban, tavaly karácsonykor égett a ház, és mi egyetlen dolgot tudtunk mondani, azt, hogy senki ne menjen a tűz közelébe. Akit tudtunk, kihoztunk, de tűzoltófecskendőnk nem volt. Idén már van ellenszer, az oltás, ami védelmet ad, de reményt is, hogy nemcsak várni tudjuk, hogy elmúljon a baj, hanem aktívan tehetünk is saját magunk és mások érdekében. Ez visszaadja az életkedvet, kirángat a depresszióból. Ahogy az ország visszakapta a cselekvőképességét, úgy kerültek ismét a középpontba azok az ügyek, amelyek fontosak az emberek számára, és egyre inkább hasonlítottak a mindennapjaink a Covid előtti életünkre. Emiatt az idei év összességében sokkal jobb volt, mint a tavalyi, úgyhogy ha örömmel nem is, hiszen nagyon sok honfitársunkat vesztettük el, de bizakodóbban várhatjuk 2022-t.
– Lesz még valaha olyan, hogy Covid előtti életünk? A vírus olykor visszahúzódik, majd újra támad, itt van velünk. S az emberek közül sokan nem kérik az oltást.
– Sajnos az oltást elutasítók száma jóval magasabb annál, mint amiben reménykedtem. Magyarok vagyunk, mindig van egy jobb megoldásunk, mindig olvasunk vagy hallunk valamit, ami számunkra jobban hangzik az orvosok szavainál. Ehhez képest nagy eredmény, hogy a harmadik oltást már hárommilliónál is többen vették fel, ezzel a legjobbak közé tartozunk Európában. Ez az első és a második oltás esetében is így volt. Mi, magyarok mindig jól indulunk meg; a török levéltárak középkori irataiban leírják, hogy a magyar csapatok első rohama irtózatos – de nincs második. Úgy tűnik, ez a tulajdonságunk megmaradt. Ami a Covid előtti életünket illeti, a spanyolnátha utolsó hulláma idején ugyanígy kételkedtek az emberek, hogy visszatér-e majd valamikor a régi életük. Visszatért. A miénk is vissza fog térni.
– Az új életünkben is itt vannak a régi kihívások, de jöttek melléjük újak. Eközben egy olyan közösségnek vagyunk a tagjai, az Európai Uniónak, amelyik a sorsdöntő gondjaival, migrációval, energiaválsággal, demográfiával, csökkenő világgazdasági súlyával nem törődik, ellenben van két kis plüssbabája, Lengyelország és Magyarország, amiket dühében időnként a falhoz csapkod. Talán nem túlzás azt mondanom, hogy a jobboldali magyar közösségnek ebből már nagyon elege van.