Május utolsó vasárnapja a magyar hősök emléknapja, amikor azokra a hősökre, katonákra és civilekre emlékezünk, akik Szent István óta életüket áldozták a hazáért.
A magyar hősökre való megemlékezés egészen az I. világháború idejére nyúlik vissza, amikor egy 1917-es jogszabály arra kötelezett minden magyar várost és községet, hogy anyagi erejének megfelelően méltó emléket állítson a nagy háborúban elesett hősöknek.
Ennek megfelelően 1917 és 1938 között több mint ezer világháborús emlékművet emeltek Magyarországon. Egyes településeken fejfákat állítottak az ismeretlen vagy távoli helyeken eltemetett katonáknak, máshol fát ültettek, sok esetben pedig táblát helyeztek el a templomok mellett, illetve a temetőkben a hazáért életüket áldozók nevével. Az egyik legismertebb háborús emlékművet az összes első világháborúban elesett katona emlékére a budapesti Hősök terén avatták fel. „Az ezeréves határokért” felirattal ellátott emlékkövet 1929. május 26-án Horthy Miklós kormányzó jelenlétében Bethlen István miniszterelnök avatta fel.
A hősök emlékünnepét néhány évvel később, 1924-ben iktatták törvénybe, mely rögzítette, hogy „minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját […] a magyar nemzet mindenkor a hősi halottak emlékének szenteli”.
1945-től kezdve azonban a Hősök emlékünnepe már nem volt nemzeti ünnep, mivel a szovjet vezetésű Szövetséges Ellenőrző Bizottság egyre határozottabban követelte annak megszüntetését, és végül a kommunisták el is érték, hogy kikerüljön a nemzeti ünnepek köréből, ráadásul ideológiai okokból a Hősök teréről is eltávolították az 1929-ben felavatott emlékkövet. A helyére Gebhardt Béla tervei alapján 1956-ban egy másik emlékművet állítottak, amelyen már nyoma se volt a korábbi feliratnak. Az új emlékkövön már egy sokkal általánosabb megfogalmazás, „ A hősök emlékének, akik népünk szabadságáért és a nemzeti függetlenségért áldozták életüket” felirat volt olvasható.
