Újabb ’56-os forradalmár üzent a „tehetségtelenül hazardírozó, politizálgató szexmániás” Magyar Péternek

A 91 éves Szathmáry Géza egyetemistaként jelen volt az eredeti lyukas zászló megszületésénél. Magyar Péternek azt üzeni, hogy a jelképet senkinek nem adják oda. Alábbiakban közöljük Szathmáry Géza visszaemlékezését a lyukas zászló születése napjáról.

Fiatal fegyveres szabadságharcosok 1956-ban, Budapesten. Fotó: Getty Images

„Mellettem álló csoporttársam harsogni kezdett: »Minden ország katonája menjen saját hazájába!« A kiabálás kórusméretűvé nőtt… Várjatok, mondta egyszer csak a csoporttársam: Eszembe jutott valami, jövök mindjárt! Hát a mindjártból legalább fél óra lett, mire visszaérkezett. Háromszínű zászlót lengetett. A közepén hatalmas kerek luk. (Ma sem tudom, honnan szerezte és kikkel, hogyan nyirbálta ki az akkori címerünket…)” – osztotta meg emlékeit Szathmáry. Hozzátette: „A menetrendünk szemmel láthatóan jól alakult, mert pont akkor indultunk el a Nemzeti Múzeum irányába, amikor a csoporttársam befutott a zászlóval.

Az útvonalunkról nem érdemes bármit is írni, hiszen megszámlálhatatlanszor levetített filmekben, könyvekben, visszaemlékezésekben emlegetik részletesen. Elértünk a Bem térre. Én már megszólalni se tudtam a rekedtre ordítozástól. Meghallgattuk a magyar (és azt hiszem lengyelül is elmondott) szónoklatokat. 

Egyszer csak Csepel teherautók bukkantak fel. Egyikükre én is felmásztam, mert azt kiabálták, megyünk át a Kossuth hídon a Parlamenthez. 

Meghallgattuk és kifütyültük Nagy Imrét, 

és átsétáltunk a Nemzeti Múzeumhoz, pontosabban a Bródy Sándor utcába. A múzeum kerítése mentén a körúton állig felfegyverzett rendőrök állták körül kocsijaikat. Nem csináltak semmit. Mi hol a Himnuszt, hol a Szózatot énekeltük hosszabb-rövidebb szünetek közbeiktatásával. Erre azért volt szükség, mert sűrű füstgázhullámok borítottak el bennünket. És ropogtak a puskák. Nem kell félni, kiabálták egyesek (vajon kik lehettek), a mieink védik a Rádiót az ostromtól. Ez a magyarázat kíváncsivá tett, és közeledni kezdtem a Bródy Sándor utca és Puskin utcai sarokhoz. Akkor a rádióépület mellett jobbra valamilyen díszkert lehetett, hatalmas fekete fémkapuval, amit időnként elborított a füstgáz. Amikor felszállt, azt vettem észre, hogy a rádió felső ablakai villognak, és a fémkapun, amit a tüntetők buzgón vertek, nem tudom mivel, egyre több luk mutatkozott. Csak riasztólövések, kiabálták hol itt, hol ott. (Kik?)

Én, lévén háborús (házunk ostromát konyhában, ebédlőben, fürdőszobában átélt 10 éves) kölyök, kezdtem hátrafelé lépegetni. Egyszer csak látok egy hordágyat. Fekszik rajta valaki kabáttal letakarva, aminek a lelógó ujjáról csöpög a vér. Odamegyek, kérdezem, mi történt, csak riasztásul lőttek. Haslövés, válaszolja az egyik kísérő, megyünk a Gólyavárba, és a földszinti ruhatári pultra fektetjük. Talán találunk gyorsan mentőket, vagy orvost. A menetet elkísértem a Gólyavárig, és szégyenkezve hazaindultam, mert nem lehettem már cserkész, és nem tanultam meg az elsősegélynyújtást” – zárta visszaemlékezését a 91 éves forradalmár. 

A kilukasztott magyar zászlót, amiből akkor még alig volt (alig lehetett), senkinek nem adjuk oda. Egy szereplési dühvel átitatott, tehetségtelenül hazardírozó, politizálgató szexmániásnak különösen nem

– üzent Magyar Péternek Szathmáry Géza.