Lapunknak eljuttatott levelében kelt ki Magyar Péter lyukas zászlót érintő kijelentésével kapcsolatban egy újabb 1956-os forradalmár. Szathmáry Géza szerint felháborító, hogy Magyar Péter a lyukas magyar zászlót a Tisza Pártja jelképévé tette.
Egyszerűen elképedtem, hogy a Forradalmunk és Szabadságharcunk jelképét, ami már 1956. október 23-án szimbólummá lett, mi érte!
– írta levelében a forradalmár, majd leírta, 1956-ban a budapesti Jogi Egyetemen harmadéves tanuló volt, és utolsó (munkajogi) előadásukat hallgatták a földszinten.
– Erősen haladó beállítottságú tanárunk nem akart kiengedni bennünket azon hír nyomán, hogy tüntetés készül. Behívatta csúcs DISZ titkárunkat, aki közölte, Piros elvtárs nem enged ilyesmit. Oktatónk diadalmasan széttárta a kezeit. A „csdtk” többször berontott és mondta: tárgyalnak Piros elvtárssal. A második (vagy harmadik…) berontásakor harsogva közölte: mehetünk!!! – idézte fel személyes emlékeit Szathmáry.
Így folytatta: Összegyűltünk az előcsarnokban (zsúfolásig), és lassan elindultunk a Kecskeméti utcán át a Kálvin tér fele. Azt kiabáltuk „Nyílt-tárgyalást Farkasnak!” (merthogy szakmailag már a második évben ez a jelszó állt hozzánk a legközelebb: a Be. szerint, amit be kellett magolnunk, a bíróság nem rendelhetett volna el zárt tárgyalást).
– Kiértünk a Kálvin térre, ahová a Tolbuhin körút, és a mellékutcák felől ömlöttek az emberek. Meg kellett állni. Emiatt aztán mi éppen a Múzeum utcával kerültünk szembe. Mivel a Kálvin teret az ostrom alatt az oroszok összebombázták, a Múzeum utca és a Kálvin sarkán volt ház helyett csak egy többemelet magas tűzfal bámult ránk, melyre óriási bádog vöröscsillagot csavaroztak fel. Most ott állt valamilyen létrás autó, és több ember a létra tetejéről csákányokkal feszítgette le, és szabdalta darabokra ezt a dekoratív tárgyat. Nem vagyok benne egészen biztos, de mintha a csillag fölött, fehér alapon egy felkiáltójeles mondat lett volna vörössel felfestve: Barátságunk a Szovjetunióval megbonthatatlan! – részletezte a forradalmár.
– Mellettem álló csoporttársam harsogni kezdett: Minden ország katonája menjen saját hazájába! A kiabálás kórus-méretúvé nőtt… Várjatok, mondta egyszer csak a csoporttársam: Eszembe jutott valami, jövök mindjárt! Hát a mindjártból legalább fél óra lett, mire visszaérkezett. Háromszínű zászlót lengetett. A közepén hatalmas kerek luk. (Ma sem tudom honnan szerezte és kikkel, hogyan nyirbálta ki az akkori címerünket…) – osztotta meg emlékeit Szathmáry. Hozzátette: A menetrendünk szemmel láthatóan jól alakult, mert pont akkor indultunk el a Nemzeti Múzeum irányába, amikor a csoporttársam befutott a zászlóval.
– Az útvonalunkról nem érdemes bármit is írni, hiszen megszámlálhatatlanszor levetített filmekben, könyvekben, visszaemlékezésekben emlegetik részletesen. Elértünk a Bem térre. Én már megszólalni se tudtam a rekedtre ordítozástól. Meghallgattuk a magyar (és azt hiszem lengyelül is elmondott) szónoklatokat.
Egyszer csak Csepel teherautók bukkantak fel. Egyikükre én is felmásztam, mert azt kiabálták, megyünk át a Kossuth hídon a Parlamenthez.
Meghallgattuk és kifütyültük Nagy Imrét,
és átsétáltunk a Nemzeti Múzeumhoz, pontosabban a Bródy Sándor utcába. A múzeum kerítése mentén a körúton állig felfegyverzett rendőrök állták körül kocsijaikat. Nem csináltak semmit. Mi hol a Himnuszt, hol a Szózatot énekeltük hosszabb-rövidebb szünetek közbeiktatásával. Erre azért volt szükség, mert sűrű füstgáz-hullámok borítottak el bennünket. És ropogtak a puskák. Nem kell félni, kiabálták egyesek (vajon kik lehettek), a mieink védik a Rádiót az ostromtól. Ez a magyarázat kíváncsivá tett, és közeledni kezdtem a Bródy Sándor utca és Puskin utcai sarokhoz. Akkor a rádióépület mellett jobbra valamilyen díszkert lehetett, hatalmas fekete fémkapuval, amit időnként elborított a füstgáz. Amikor felszállt, azt vettem észre, hogy a rádió felső ablakai villognak, és a fémkapun, amit a tüntetők buzgón vertek, nem tudom mivel, egyre több luk mutatkozott. Csak riasztólövések, kiabálták hol itt, hol ott. (Kik?)
Én, lévén háborús (házunk ostromát konyhában, ebédlőben, fürdőszobában átélt 10 éves) kölyök, kezdtem hátrafelé lépegetni. Egyszer csak látok egy hordágyat. Fekszik rajta valaki kabáttal letakarva, aminek a lelógó ujjáról csöpög a vér. Odamegyek, kérdezem, mi történt, csak riasztásul lőttek. Haslövés, válaszolja az egyik kísérő, megyünk a Gólyavárba, és a földszinti ruhatári pultra fektetjük. Talán találunk gyorsan mentőket, vagy orvost. A menetet elkísértem a Gólyavárig, és szégyenkezve hazaindultam, mert nem lehettem már cserkész, és nem tanultam meg az elsősegély-nyújtást – zárta visszaemlékezését a 91 éves forradalmár.
A kilukasztott magyar zászlót, amiből akkor még alig volt (alig lehetett), senkinek nem adjuk oda. Egy szereplési dühvel átitatott, tehetségtelenül hazardírozó, politizálgató szexmániásnak különösen nem
– üzent Magyar Péternek Szathmáry Géza.
