Hatalmas minoritás

Meglehet, él népesebb nemzeti kisebbség is a mai Magyarország területén, mint a kí­naiak, de azok jobbára őshonosak, mint a németek (svábok), a románok, szlovákok (tótok), délszlávok. Gazdasági értelemben nagyobb hatalommal rendelkező minoritás azonban aligha van a trianoni határokon belül, elég, ha csak a kínai piacokra, a kifőzdékre, a büfékre, éttermekre gondolunk. És szorgalmasabb sem. A kínai ember — ahogy az ­interjúalanyaink is hangsúlyozzák — önmaga rabszolgája. Ezzel együtt remekül érzi magát a második — sőt van, aki által az első — hazájának tekintett Magyarországon.

Vili húsz éve él hazánkban, és nemcsak felszolgálóként profi, hanem már viccelődni is tud magyarul Fotó: Éberling András

– 1991-ben érkeztem Magyarországra, és ha azt kérdezed, hogyan, milyen céllal, akkor egyszerű a válaszom: véletlenül. Csöcsiang tartományból származom, ahonnan a nagyvilágba elszármazott kínaiak zöme. A járás, egyben a város neve, ahol születtem, és 1991-ig, 28 éves koromig éltem, Qingtian – magyar átírással Csingtien. Ez egy négyszázezres kisváros a hegyek között, nagyon szegény vidék volt, mezőgazdasági művelésre alkalmatlan sziklás terület, kevés iparral. A mi járásunkból háromszázezren vándoroltak ki, jobbára Európába, és onnan küldték haza a pénzt a családjuk támogatására.

Csü Jün-pinggel a MOM Park egyik elegáns cukrászdájában beszélgetünk, vendéglátóm az Innovációs és Technológiai Minisztérium háttérintézményében dolgozik, az Ipari Park Tanács kínai tagozatának az elnöke, s hogy milyen tökéletesen elsajátította nyelvünket – hazánkba szakadt honfitársai döntő többségétől eltérően –, azt egy Petőfi-idézettel is alátámasztja. De erről majd később.

Csü Jün Ping
Fotó: Bach Máté

– Szóval, 28 éves voltam, nős és egy négyéves kislány nem túl boldog apukája. Nem túl boldog, mert bár már 23 évesen, a kommunista párt tagjaként a helyi fogyasztási szövetkezet vezetője lettem, és az átlag kínaihoz képest jól éltem, sajnos időről időre összefutottam a szomszéd sráccal, akivel egy osztályba jártam az általános iskolában. A fiú rendszeres időközönként hazalátogatott Ausztriából, ahol egy étteremben mosogatóként negyvenszer (!) annyit keresett, mint én szövetkezeti elnökként. S valahányszor összefutottunk, és csorgó nyállal megcsodáltam az angol szövetből készült öltönyét, elfacsarodott a szívem. Bennünk, kínaiakban megvan az ambíció, hogy ötről a hatra jussunk, s huszonnyolc éves koromra eldöntöttem, hogy én bizony nem fogok szegénységben megposhadni Csingtienben, és a lányomat, Csü Csit nyugati egyetemre fogom járatni. A feleségem unokatestvérei Bécsben dolgoztak, és én is elindultam az osztrák főváros felé.

Ez egy szabad ország

Igen ám, de Bécs nem Budapest, mi pedig mégiscsak a MOM Parkban beszélgetünk Pinggel, aki – ahogy a hazánkban élő kínaiak szokták – csípőből letegezett, s ezek után én sem ragaszkodtam a magázáshoz.

– Egy Sanghaj–Bécs repülőjegy – mert Sanghaj volt a legközelebbi nagyváros – akkor 1500 dollárba került, vonattal azonban Pekingen, Ulánbátoron és Moszkván keresztül 25 dollárért el lehetett jutni Budapestre az akkori torz árképzésnek köszönhetően. Így hát egyhetes vonatozás után leszálltam a Keleti pályaudvaron azzal, hogy majd továbbutazom Bécsbe. Ugyan Magyarországról, Budapestről az égvilágon semmit sem tudtam, de azt láttam, hogy az utcán sok keleties kinézetű ember járkál – akkoriban nem volt vízumkényszer Magyarország és a Kínai Népköztársaság között. Egy éjszakára kivettem egy szobát egy munkásszálláson – majd azzal a lendülettel elveszítettem az útlevelemet.

Csü Jün Ping
Fotó: Bach Máté

Márpedig útlevél nélkül lehetetlen volt átlépni a magyar–osztrák határt, az új okmányra egy hónapot kellett várnia Ping barátunknak, addig pedig elkezdett piacozni. Első nekifutásra az Újpest és Rákospalota határán lévő, a vasúti felüljáró alatt épült kínai piacon vett bérbe egy bódét. Olyan jól ment az üzlet, hogy mire megérkezett az új útlevele, már eldöntötte: ő bizony nem megy innen tovább, letelepszik Magyarországon.

– Éjt nappallá téve dolgoztam, ahogy minden kínai. Mi, kínaiak önmagunk rabszolgái vagyunk, ez az ötezer éves kultúránk talán legfőbb sajátossága. 1992-ben megérkezett a feleségem, majd 1997-ben az akkor tízéves lányom, de addigra már megszületett itt, Budapesten a két kicsi, Csü Ko és Csü Jao, akik magyar állampolgárok, van magyar keresztnevük is: Krisztina és Tünde. Sőt, az elsőszülöttet is már Andreának hívjuk, bár ő most az Egyesült Államokban dolgozik. Az első tíz-tizenöt év kutya kemény volt. Idővel nyitottam egy büfét a Széll Kálmán téren, tavaly eladtam, mert már elegem volt a robotból. Ma már csak azzal foglalkozom, hogy összehozzam a magyar és a kínai üzleti partnereket.

Amikor arról kérdezem Pinget, miért ragadt itt hazánkban, az utóbbi években elterjedt negatív sztereotípiákra rácáfolva már-már könnyek között mondja: – Magyarország nagyszerű ország, a magyarok remek emberek! Befogadó a közeg, az itt töltött lassan három évtized alatt soha semmi problémám nem adódott abból, hogy másképpen nézek ki, mint a magyarok. Persze ebben az is közrejátszik, hogy elsajátítottam a magyar nyelvet. Ez egy szabad ország, ahogy Petőfi írta, szabadság, szerelem, e kettő kell nekem. Nekem mindkettő megvan itt, Budán, ahol lakom. Hálás vagyok Magyarországnak és a magyaroknak, mert befogadtak és megadták a lehetőséget ahhoz, hogy kitörjek a szegénységből.

Csü Jün Ping
Fotó: Bach Máté

Vili, aki valójában Csin Csao

Vili húsz éve jött Magyarországra, bár amikor rákérdezek, először nem biztos a dátumban.

– Olyan régen volt már, de igen, 1999 volt, akkor bombázták a NATO repülőgépei Belgrádot, találat érte a nagykövetségünket is. Attól tartottam, esetleg lelövik a mi repülőnket, de április 11-én szerencsésen leszállt a gépünk Ferihegyen, még arra is emlékszem, hogy esett a hó. Nem volt velem meleg ruha…

Persze Vili csak a magyar neve, valójában Csin Csaónak hívják, 35 éves, mosolygós fiatalember, szórja a poénokat abszolút folyékony, bár olykor kissé kacifántos magyarsággal. A Mészáros utcai kínai gyorsbüfé egyik asztalánál ülünk, ez Vi­liék családi kifőzdéje. Amikor belép egy törzsvendég, Vili letámadja a ház ajánlatával: – Tengeri algasaláta nem kell? Olyan ásványkincsek vannak benne, amik a földi növényekben nincsenek!

Elfojtok egy kuncogást, feltételezem, Vili ásványi anyagokra gondolt, sebaj, így is tökéletesen érthető az ajánlat. De vissza Vili történetéhez, ami ugyanúgy Csingtienből indult, ahogy Ping úré is. Igazából földiek ők, anélkül, hogy tudtak volna egymásról.

– Hogy miért pont Budapestre jöttem? Mert a szüleim picivel korábban kijöttek, az apám 1995-ben, az édesanyám 1997-ben, a rokonaik akkor már itt voltak, éttermet nyitottak, a szüleim náluk dolgoztak. Aztán ők is megnyitották a saját éttermüket a Ráday utcában, majd Zuglóban, a Nagy Lajos király útján, ide, a Mészáros utcába 2006-ban jöttünk. Hogy megy az üzlet? Meg tudunk élni belőle, már csak az éttermi részt béreljük az önkormányzattól, a konyha helyiségét megvettük, és ugyanebben a házban, az első emeleten van a lakásunk. Minden egy helyen.

Vili húsz éve él hazánkban, és nemcsak felszolgálóként profi, hanem már viccelődni is tud magyarul
Fotó: Éberling András

Vilinek a felesége is kínai, két gyerekük van, az ötéves Csin Jen-hszin – ő a fiú – és a kétéves Csin Csen-hszüan – ő pedig a kislány.

– Amikor húsz éve Budapestre jöttem, a szüleim beadtak a Bakáts téri suliba. Egy kukkot sem tudtam magyarul, fogalmam sem volt, mi történik az órán, de mivel csak magyar srácokkal voltam körülvéve, gyorsan ragadt rám a nyelv. Ezért tudok most ilyen jól magyarul.

Vili – ellentétben Ping úrral, aki az elmúlt évben kilencszer járt Kínában – legutóbb három éve volt otthon, amikor a nagymamája temetésére utazott Csingtienbe. – Már nagyon megszoktam Magyarországot, amikor három éve hazautaztam, azt volt számomra szokatlan, amit ott tapasztaltam. Hogy mit szeretek a legjobban Magyarországban? Az embereket! Hogy lehet velük viccelődni, barátkozni – tudod, a kínaiak sokkal tartózkodóbbak, barátságtalanabbak. És persze az időjárást is bírom, nálunk, Csingtienben mindig esik az eső.

Miközben Ping úr már a hazájának tekinti Budapestet, Vili eltöpreng, amikor megkérdem, hogyan tervezi a jövőjét. – Nem tudom, mi lesz, lehet, hogy maradok, lehet, hogy továbbállok, akár Chiléig is. Hogy miért Chilét mondtam? Most ez jutott az eszembe…

Kimegyünk a büfé elé, csinálunk egy közös szelfit, Vili rögvest be is jelöl ismerősnek a Facebookon. Tényleg nagyon közvetlen fickó, megértem már, miért érzi jobban magát nálunk, mint a szülőföldjén, a merev kínaiak között.

Epilógus

Egy nappal a Ping úrral és Vilivel készített interjú után Salzburgban jártam, a panziónak, ahol megszálltam, „természetesen” egy kínai hölgy volt a recepciósa. Frissen szerzett tudásomat fitogtatva megkérdeztem, csak nem Csöcsiang tartományból való? Elkerekedett szemmel válaszolta: – Dehogynem, Csingtien városából!

Kicsi a világ.

Jobb élet reményében

Nádasi Tamás, a Kereskedelmi és Iparkamara magyar–kínai tagozatának elnöke eddig huszonnyolcszor járt a távol-keleti országban, de már készül a huszonkilencedik látogatásra. Jóval mobilisabb, mint a hazánkban élő kínaiak, akik között olyan is akad, aki még egyszer sem látogatta meg az őshazát.

– Húsz-huszonötezerre becsülöm a Magyarországon élő kí­naiak számát, voltak már többen is, hiszen 1988 és 1991 között kölcsönös vízummentesség volt érvényben a két ország között, és manapság is egyszerű egy kínainak megszerezni a beutazási engedélyt, de a letelepedésit sokkal nehezebb – magyarázza Nádasi. – A nálunk élő kínaiak kilencven százaléka a két, egymással határos délkeleti tartományból, Fucsienből és Csöcsiangból érkezett.

Kína rákfenéje a számunkra elképzelhetetlen légszennyezettség. Azt persze nem állítjuk, hogy a rossz levegő miatt jönnek hazánkba a kínaiak, de tény, hogy az amúgy szintén nem éppen kristálytiszta budapesti levegőn úgy érzik magukat, mint egy alpesi szanatóriumban. Nádasi Tamás mutat egy alkalmazást a mobiltelefonján, amely a kínai városok légszennyezettségi adatait ábrázolja, felfoghatatlan értékeket látunk. Az északi iparváros, Harbin levegője a legszennyezettebb, ott előfordult, hogy ki sem lehetett menni az utcára, és a hadsereg szállította ki az élelmiszert és az ivóvizet a lakosoknak. Ez számunkra olyan, mint ha egy óra leforgása alatt elszívnánk több doboz cigarettát! Halálos adag…

– Sokan azt mondják, hiába az évi tíz százalék feletti gazdasági fejlődés, Kína belefullad a környezetszennyezésbe. Remélem, nem fullad bele, mert már óriási összegeket áldoznak a környezetvédelemre, az elektromos autók elterjesztésébe, bezárnak széntüzelésű erőműveket, hasznosítják a megújuló energiákat. Pontosan emiatt esett vissza hét százalékra a gazdasági növekedés, mert a környezetvédelem rövid távon csak visz, nem pedig hoz. Hosszú távon viszont az élet garanciája.

Nádasi visszakanyarodik a kínai migráció ismertetéséhez: – Az első bevándorlási hullám a nyolcvanas években érkezett hazánkba, akkoriban a szocialista országokba vízummentesen utazhattak a kínaiak, és ez megkönnyítette a migrációt. A mozgatórugó a szegénység volt, a kínaiak a jobb élet reményében vágtak neki a nagyvilágnak – napjainkban mintegy ötvenmillió kínai él világszerte, Szingapúrtól az Egyesült Államokig, a legtöbben Tajvanon és Thaiföldön vannak. És bár a nyolcvanas években, amikor még hazánk és Kína is szocialista ország volt, munkásnak küldte ide az állam a kínaiakat, a kilencvenes évek eleje óta abszolút spontán a migráció. Vállalkozók jönnek Magyarországra, üzletelnek, éttermeket, büféket nyitnak, piacoznak – szó sincs szervezett betelepítésről. Ahogy, tudtommal, a világ egyetlen pontján sem.