A magyarságnak – s erre művelődéstörténetünk számtalan mozzanata bizonyíték – évezredes vágya a titokzatos és mitikus magyar őshaza megtalálása. Nemcsak a szó mai értelmében vett tudományos gondolkodás és kutatás megindulása után foglalkoztak a magyar értelmiségiek őstörténetünk problémáival, de a „Honnan jöttünk?” kérdésre való válasz foglalkoztatta például a középkori domonkos szerzetest, Julianus barátot, aki mintegy nyolcszáz évvel ezelőtt indult híres útjára. S ugyanez hajtotta Kőrösi Csoma Sándort (Csomakőrös, 1784. március 27.–Dardzsiling, 1842. április 11.) is. Az idén kétszáznegyven éve született tudós kétszázöt évvel ezelőtt indult el nagy útjára, ahonnan aztán soha nem tért vissza. Mégis: a magyar, a kontinentális európai és az angol tudományos élet – mégpedig a Kelet-kutatás – megbecsült szereplőjévé és elismert szaktekintélyévé vált.
Kőrösi Csoma Sándor székely magyar családban született, erdélyi gyökerekkel rendelkezett, s gyermekkorától kezdve elkötelezett volt a tudás és a műveltség mellett. Édesapja, Csoma András kicsiny földdel rendelkező székely határőr volt, édesanyját Gecse Krisztinának hívták. Szerény anyagi körülmények között éltek. Kőrösi Csoma a nagyenyedi kollégiumban kezdte meg tanulmányait, ahol szolgadiákként tanult és dolgozott (a kollégiumnak, illetve a többi diáknak segédkezett).
Egyik nagyenyedi iskolatársa, Ujfalvy Sándor később így emlékezett rá: „Termete közepes, zömök, vállas; izmai, csontjai kemények, mindnyájunk közt a legerősebb; arca szabatos, szépidomú és férfias; nézése mélyedt, jelentékeny, hallgatag. […] Rendszerinti eledele kollégiumcipó, gyümölcs, túró vagy öntött saláta. Hússal ritkán, nyalánksággal vagy hevítő itallal sohasem élt. A vízitaltól napokig tartóztatta magát.”
Többen följegyezték róla, hogy már gyermekkorában – s ez így volt aztán felnőtt éveiben is, amikor az utazásaira készült – a földön aludt. Fontos volt számára a fizikai edzettség. Mértékletes volt: nemcsak az ételben és az italban, de a gondolataiban is. Az öltözködéssel nem törődött, de mindig tiszta és ép ruhákat hordott, jellemzően fehér inget, egyszerű nyakkendőt és sötét posztókabátot. Hangulati ingadozások és érzelmi szélsőségek sem jellemezték, viszont annál nagyobb volt a tudásszomja. Úszni és birkózni szeretett, s kiskamasz korától készült a nagy útra. Nem volt önelégült vagy túlzottan magabiztos, a társaságot nem kereste, barátai nem voltak. Egész életében a tudományt művelte, az volt számára a legfontosabb.