A magyarságnak – s erre művelődéstörténetünk számtalan mozzanata bizonyíték – évezredes vágya a titokzatos és mitikus magyar őshaza megtalálása. Nemcsak a szó mai értelmében vett tudományos gondolkodás és kutatás megindulása után foglalkoztak a magyar értelmiségiek őstörténetünk problémáival, de a „Honnan jöttünk?” kérdésre való válasz foglalkoztatta például a középkori domonkos szerzetest, Julianus barátot, aki mintegy nyolcszáz évvel ezelőtt indult híres útjára. S ugyanez hajtotta Kőrösi Csoma Sándort (Csomakőrös, 1784. március 27.–Dardzsiling, 1842. április 11.) is. Az idén kétszáznegyven éve született tudós kétszázöt évvel ezelőtt indult el nagy útjára, ahonnan aztán soha nem tért vissza. Mégis: a magyar, a kontinentális európai és az angol tudományos élet – mégpedig a Kelet-kutatás – megbecsült szereplőjévé és elismert szaktekintélyévé vált.
Kőrösi Csoma Sándor székely magyar családban született, erdélyi gyökerekkel rendelkezett, s gyermekkorától kezdve elkötelezett volt a tudás és a műveltség mellett. Édesapja, Csoma András kicsiny földdel rendelkező székely határőr volt, édesanyját Gecse Krisztinának hívták. Szerény anyagi körülmények között éltek. Kőrösi Csoma a nagyenyedi kollégiumban kezdte meg tanulmányait, ahol szolgadiákként tanult és dolgozott (a kollégiumnak, illetve a többi diáknak segédkezett).
Egyik nagyenyedi iskolatársa, Ujfalvy Sándor később így emlékezett rá: „Termete közepes, zömök, vállas; izmai, csontjai kemények, mindnyájunk közt a legerősebb; arca szabatos, szépidomú és férfias; nézése mélyedt, jelentékeny, hallgatag. […] Rendszerinti eledele kollégiumcipó, gyümölcs, túró vagy öntött saláta. Hússal ritkán, nyalánksággal vagy hevítő itallal sohasem élt. A vízitaltól napokig tartóztatta magát.”
Többen följegyezték róla, hogy már gyermekkorában – s ez így volt aztán felnőtt éveiben is, amikor az utazásaira készült – a földön aludt. Fontos volt számára a fizikai edzettség. Mértékletes volt: nemcsak az ételben és az italban, de a gondolataiban is. Az öltözködéssel nem törődött, de mindig tiszta és ép ruhákat hordott, jellemzően fehér inget, egyszerű nyakkendőt és sötét posztókabátot. Hangulati ingadozások és érzelmi szélsőségek sem jellemezték, viszont annál nagyobb volt a tudásszomja. Úszni és birkózni szeretett, s kiskamasz korától készült a nagy útra. Nem volt önelégült vagy túlzottan magabiztos, a társaságot nem kereste, barátai nem voltak. Egész életében a tudományt művelte, az volt számára a legfontosabb.
„A szerencsejátékot bolondságnak nevezte, gyűlölte. Énekelni, táncolni vagy csak ugrálni is sohasem láttam, de a jó táncost gyönyörűséggel nézte. Tanulás vagy foglalatosság nélkül bár pillanatokig sem volt. […] Ő független volt a szó szoros értelmében, mert akaratán és indulatain uralkodni tudott. Iskolai éveit is megrovás és büntetés nélkül járta le, mivel sok van mondva, mert a szoros szabályokat akkor mind megtartani – főleg a durva deák szeszélyeit eltalálni – nem kis feladat volt. Hazulról néha székelypogácsát kapván, nem költötte el, hanem feldarabolva, pénzen eladta. Pénze mindig volt; mi gyakran kölcsönöztünk tőle, ő soha senkitől. De szigorúan megbírálta előbb, akinek pénzt hitelezett; ha meg volt győződve, hogy pontosan fizet és korhelységre nem fordítja, mert akkor kérlelhetetlen vala. Jó gazdaságát szép eredmény koszorúzá, mert az iskolából ötezer forintot vitt ki magával, és azt mint követésre méltó példát mutatta fel, mondván: hogy erős akarat előtt minden, még a szegénység is meghajol és független állást szerez” – írta róla Ujfalvy.
Körősi Csoma Sándornak már az enyedi éveiben megszületett az az elképzelése, hogy egyrészt a magyarok eredetének kérdéseire választ adjon, másrészt pedig a magyar nyelvrokonságot kutassa. 1815-ben angol ösztöndíjjal a göttingeni egyetemen tanult keleti tudományokat, majd 1818-ban visszatért Erdélybe, ahonnan Temesvárra, Karlócára és Zágrábba ment gyalog, és a délszláv nyelvekkel ismerkedett meg. Ekkor már tizenhárom nyelven beszélt. Élete végéig közel húsz nyelvet sajátított el: beszélt és/vagy írt, olvasott héber, arab, szanszkrit, pastu, ógörög, latin, délszláv, német, angol, török, perzsa, francia, román, orosz, tibeti, hindusztáni, maráthi és bengáli nyelven.
Kétszázöt éve, 1819 novemberében indult el keleti útjára. Ennek elején hosszú ideig Bukarestben tartózkodott, majd Szófiába és Plovdivba ért el. Ezt követően Konstantinápolyban szeretett volna arab szövegeket és történeti forrásokat tanulmányozni, ám a pestisjárvány közbeszólt, s később Alexandriában is hasonló körülmények várták. 1820 tavaszán Moszulba, majd Bagdadba ment, végül hosszabb ideig tartózkodott Teheránban, ahol az angol követnek, Henry Willocknak és testvérének, George Willocknak a vendégszeretetét és pártfogását nyerte el. Ebben az időszakban gyarapította és tökéletesítette angol és perzsanyelv-tudását.
A közép-ázsiai Turkesztánba igyekezett 1821 őszén, hogy az akkoriban a magyarokkal rokon népnek tartott ujgurokkal fölvegye a kapcsolatot. A háborús viszonyok miatt azonban nem jutott el oda. Végül Afganisztánon keresztül érkezett meg Belső-Ázsiába – immár arab ruhába öltözve, Szkander bég néven. Hosszabb ideig élt egy buddhista kolostorban, ahol tizenhat hónapon keresztül tanulmányozta a tibeti nyelvet és kultúrát. 1826-tól három évig a kanami kolostorban dolgozott tibeti–angol szótárán és az első tibeti nyelvtanon. 1830-ban az angol Királyi Ázsiai Társaság a tagjává választotta, három évvel később pedig a magyar akadémia (akkori néven a Magyar Tudós Társaság) levelező tagja lett.
Baktay Ervin orientalista 1928-ban Kőrösi Csoma nyomában járva – akiről tudományos művet éppúgy írt, mint regényt – jegyezte föl a következőket egy tibeti adatközlőtől: „Hallottam, hogy Szkander bég az idejének a legnagyobb részét kis szobájában ülve és olvasva töltötte, és még a leghidegebb télben sem gyújtott tüzet. Azért nem akarta, hogy tűz égjen a szobában, mert a füst megfájdította a szemét, erre pedig ő nagyon vigyázott, tekintettel az olvasásra meg a tanulásra. […] Egyszerű tibeti öltözéket viselt és a lámák látták el élelemmel.”
Kőrösi Csoma 1832. április 30-án Kalkuttából írt levelet Neumann bárónak, a Habsburg Birodalom londoni követségi tanácsosának, amelyben megköszönte a József nádor és Pest vármegye által neki folyósított anyagi támogatást. Ennek kapcsán kifejtette, hogy mivel a magyar őshaza fölkutatása ügyében – külső okok miatt – nem tudott előbbre jutni, ezért ezt az összeget szanszkrit nyelvű irodalom beszerzésére fordítja, amelyet aztán Anglián keresztül megküld a Magyar Tudós Társaságnak. Mint fogalmazott: „A szanszkrit nyelv tanulmányozása ugyanis újabban csodálatos módon virágozni kezdett Európában, kiváltképpen Németországban. A magyar tudósok, ha majd a szanszkrit irodalom bővebb ismereteire tettek szert, csodálkozni fognak azon, hogy mekkora rokonság van e régi nyelv és a mi anyanyelvünk között. A magyarság sok régi emléke megtalálható itt, amelyeket az elhagyott helyeken ma már hiába keresünk.”
Hozzátette: „Óhajom, hogy néhány év után újra lássam kedves hazámat. De lelkünk sajátja valami kielégíthetetlen vágy a valóságot meglátni. Ázsiai utazásom tárgya: kikutatni a magyarok első települési helyeit, összegyűjteni történelmi tetteiket, megfigyelni a hasonlóságot, ami több keleti nyelv és a mi anyanyelvünk között van. Mindezekben eddig kevés eredményre jutottam. A török, mongol, tibeti, szanszkrit és ind nyelvek közti rendkívüli hasonlóságot nagy gyönyörűséggel tanulmányoztam. Hogy tehát tanulmányaim gyümölcsét hasznosíthassam arra, hogy könyveket olvassak és anyagot gyűjtsek, kérem azoktól, akik efölött rendelkeznek, hogy néhány évig ezeken a vidékeken tartózkodhassam. És mivel hazámat engedély nélkül hagytam el, alázatosan kérem, hogy nézzék ezt el nekem, és nagyon hálás leszek, ha nem fogják elutasítani, hogy nekem útlevelet adjanak.”
Százkilencven éve jelent meg Kalkuttában két alapvető jelentőségű tudományos munkája: az első tibeti–angol szótár (Essays towards a dictionary tibetan and english), valamint az első tibeti nyelvtan (A grammar of the tibetan language in english). Kőrösi Csoma Sándor ezzel a két nagy jelentőségű kötetével beírta magát a tudománytörténetbe, hiszen ezek a művek mind a mai napig a tibetológia – amelynek megalapítója és első képviselője volt – fontos forrásmunkái.
Az 1834 elején megjelent tibeti–angol szótárában saját magát etnikailag úgy határozta meg, mint aki „székely magyar Erdélyből”. Látszik tehát, hogy mind a székely, mind a magyar identitása mennyire erős volt. A szótár előszavában kijelentette, hogy noha mint gyanús idegent és a brit kormány ügynökét tartották számon, nem valamelyik kormány megrendelésére dolgozik, hanem tudományos munkát végez, és az őszinte érdeklődés hajtja. Mint írta: „A közönséget pedig értesíteni óhajtja a szerző az iránt, hogy ő nem küldöttje semmi kormánynak s politikai céljai nincsenek. Nem is tartozik azon gazdag urak sorába, a kik saját költségükön utaznak, élvezetkeresés végett avagy kíváncsiságból, ő csupán egy szegény tanuló, a kinek óhajtása volt látni Ázsiának különféle országait, az őskor annyi eseményeinek színpadát; megfigyelni a különféle népek szokásait s megtanulni nyelvüket, azon reményben, hogy eredményének hasznát a világ egykoron majd be fogja látni. Ilyen volt tehát azon férfi, a ki zarándokútjában mások kegyeitől függött, hogy megélhessen. […] Jóllehet a tibeti nyelvnek tanulmányozása nem állott eleinte a szerző tervében; és csak miután a gondviselés őt Tibetbe kísérte […], alkalma nyílt megismerni, hogy minemű és mi eredetű a tibeti irodalom, szánta rá magát örömest, hogy avval alaposan megismerkedjék azon reményben, hogy ez eszközül fog szolgálni közvetlen tervének megvalósításában, tudniillik a magyarok nyelve és eredete körüli kutatásaiban.”
Körősi Csoma 1837-ben a Bengáli Ázsiai Társaság segédkönyvtárosaként dolgozott Kalkuttában, s ebben az időszakban állította össze a szanszkrit–tibeti nyelvű buddhizmus szakkifejezéseinek gyűjteményét, amelyet kommentárokkal látott el. Valamennyi munkája angolul készült. 1842 tavaszán Tibet fővárosába, Lhászába indult, hogy az ottani könyvtárban kutasson adatok után a magyarság őstörténetéhez kapcsolódóan. A viszontagságos utazás során azonban a mocsaras és fülledt levegőjű területen maláriát kapott, lázas lett, és ágynak esett. 1842 áprilisában az észak-indiai Dardzsilingben halt meg, ott is temették el.
Kőrösi Csoma Sándor emlékezetét és alakját nem csupán irodalmi és képzőművészeti alkotások, de népmese is megőrizte. Zajzoni Rab István költő, újságíró, Kelet-kutató 1857-ben jegyzett föl egy székely népmesét, amely szerint „Csoma Sándort az Isten olyan nagy ésszel áldotta meg, hogy ő a legnehezebb nyelvet huszonnégy óra alatt meg tudta tanulni”. Fölcseperedve „elindult Ázsia felé, hogy fölkeresse azt a helyet, hol a legelső magyar ember született. Temérdek földön, a kutya- és farkasfejű emberek hazáján éji időkben szerencsésen keresztülhatolván, eljutott a csúszómászó állatok országába, melynek színét a mérges kígyók, békák és gyíkok hemzsegő serege borítja.” Utazása végén – tartja a népmese – eljutott a világ végére, ahol leült a tenger partjára, evett a halakból, és belelógatta lábait, majd elaludt, és nem ébredt föl többet. „Ennek így kellett történnie, mert az Isten azt rendelte, hogy azon ember, ki a világ végét elérte, egyszersmind saját élete végét is elérte.”
