– Csepreghy Nándor egykori államtitkárral közösen a közelmúltban kiadták a Nincs több pezsgő – Churchill és a pénz című könyv magyar változatát, amelynek szerzője David Lough brit befektetési és adóügyi tanácsadó. Milyen a fogadtatása a könyvnek?
– Kifejezetten jó. Ez talán nem is meglepő, mert bár non-fiction könyvről van szó, úgy olvastatja magát, akár egy kalandregény. A történetben csakugyan minden adott, ami egy bestsellerhez kell: karakteres főhős, háború, szerelem, pénz… Ez utóbbi, Churchill pénzügyei ugyanis nem a kizárólagos témáját adják a kötetnek, inkább csak a sajátos nézőpontját. David Lough olyan – mások által korábban nem kutatott – dokumentumokhoz jutott hozzá, mint Churchill bizalmas följegyzései vagy bankszámlakivonatai. Ezeken keresztül vizsgálta meg és beszélte el újra a brit oroszlán történetét.
– A könyvből az is kiderül, hogy Churchillnek fékezhetetlen játékszenvedélye volt, folyamatosan tőzsdézett, a szorult helyzetekből nemegyszer a barátai mentették ki. Lenne helye a néhai miniszterelnöknek a mai európai vagy éppen magyar politikai életben?
– A mai mércével nem lehet a XX. század első felét vizsgálni, mint ahogy az akkori megoldásokat sem lehet érvényesnek tekinteni a mostani viszonyok között. Elég, ha arra az ádáz küzdelemre utalok, amit Churchill az adóhatóságok ellen folytatott. A személyi jövedelemadó intézményét és főképp a gyakorlatát például tűrhetetlennek tartotta. Ehhez persze hozzátartozik az is, hogy annak a mértéke a második világháború végén Angliában akár a 97 százalékot is elérhette. Churchillel kapcsolatban azonban fontos megjegyezni, hogy mindig különbséget tudott tenni a személyes pénzügyei és a közügyek között. Ha az elvei és a pénzügyei szembekerültek, mindig az előbbi javára döntött. Az más kérdés, hogy az élete arra is példa: a politika és a gazdaság egymástól elválaszthatatlan. Aki ezt tagadja, az nem alkalmas egy közösség vezetésére.
– Nem eredményez ez veszélyes helyzetet?
– Akik ezt a könyvet olvassák, megértik ennek a két világnak az okos és ésszerű együttműködését, sőt szükségszerűségét. Magyarországon prüdériából vagy rossz hagyományból nem beszélünk a politika és a pénz viszonyáról. Holott a történelmi példák, Churchillé is, azt mutatják, hogy az államférfiúi függetlenségnek – nem csupán a gondolkodás, hanem a cselekvés függetlenségének – egyfajta anyagi függetlenség a feltétele. Ez az egyén és a közösség szintjén is igaz: ha egy ország, illetve annak politikai elitje nem akar külső erők strómanja lenni, akkor a nemzeti tőke és a politikai elit között átlátható és korrekt együttműködést kell kialakítani. Fogalmazhatunk úgy is, ha nem a pénzért akarunk politikát csinálni, akkor nem lehet pénz nélkül politizálni. Ezért hiszek abban, hogy helyes, ha a nemzeti tőkének van meggyőződése, és annak megfelelő politikai szerepvállalása. Ahogy abban is, hogy kívánatos, ha egy politikusnak van, tud lenni a politikán kívüli egzisztenciája. Ez Churchill esetében az írás volt.