Szabó Istvánnak több filmjét is kiválónak tartom, így többek között a Szerelmesfilmet, az Oscar-díjas Mephistót és a Redl ezredest. Rendezői munkássága – nemzetközi szemmel is nézve – kétségtelenül kiemelkedő.
Éppen ezért őt bármilyen szakmai díjjal ki lehet tüntetni – de hiszen ez megtörtént eddig már többször is: Oscar- és Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész.
Egyedül egyet nem lehet tenni: életműdíjjal kitüntetni, mire készül a Magyar Filmakadémia Egyesület a Nemzeti Filmintézet támogatásával. Egyetértek tehát ebben a kérdésben Schmidt Máriával.
Szabó István ugyanis a kommunista rendszer besúgója volt, a III/III-as titkosszolgálat, a belső elhárítás elődjének, a II/5-ös osztálynak dolgozott. De ami a lényeg: Szabó nem úgy viselkedett, mint Csurka István, aki aláírt és azután egyetlenegyszer sem jelentett senkiről semmit. Szabó 1957 és 1963 között szorgalmasan írta a jelentéseit az osztálynak a kor kiemelkedő színészeiről és rendezőiről, kritikusairól. Ami talán az egészben a legundorítóbb, az az, hogy folyamatosan beszámolt a Színház- és Filmművészeti Főiskolán zajló gyanús eseményekről és alakokról, és a Máriássy Félix által vezetett filmrendezőosztály hallgatóiról is jelentett.
Mindezek következtében Szabó István nagyon fiatalon kitűnő lehetőségekhez jutott rendezői álmainak megvalósítására, már 26 évesen filmet forgathatott.
Vagyis: Szabó István, mint „Képesi Endre”, a pályája elején megvetendő és mélyen elítélendő eszközökkel teremtett magának előnyöket pályatársaival szemben s okozott hátrányokat jelentéseivel színészeknek, rendezőknek.
Szabó István élete és munkássága tehát elvált egymástól: szakmájában magasan kiemelkedő, besúgói tevékenysége szempontjából viszont, legalábbis fiatal éveiben – muszáj kemény szavakat használnom – erkölcstelen tevékenységet (is) folytatott.
A baj nem azzal van, hogy Szabó kiteljesíthette önmagát, hanem azzal, hogy okkal-joggal feltételezhető – ismerve a diktatórikus rendszer működését –, hogy mások viszont miatta nem teljesíthették ki önmagukat, s nem tudjuk, kik lettek volna hozzá hasonlóan nagyon tehetséges filmes szakemberek, színészek és alkottak volna hozzá hasonlóak kiemelkedőeket.
Tehát: az élete, mely minden szálon összefüggött a szakmájával, nem minden szempontból állja ki az erkölcsi próbát. Ezért mondom még egyszer: szakmai díjak garmadáját kaphatja még sokáig Szabó István. De életműdíjat nem kaphat egy volt kommunista besúgó. Pontosítok: demokráciában nem kaphat életműdíjat, abban a demokráciában, amely már 1990-ben szakított a kommunista rendszerrel, a diktatúrával, emberek megfigyelésével, vegzálásával, megkínzásával.
Szóval azt is akarom mondani, hogy Szabó esetleges életműdíja szimbolikus üggyé vált. Igen vagy nem? – az a kérdés.
A rendszerváltásunk legnagyobb baja és bűne az volt – amelynek máig kisugárzó, romboló hatása van -, hogy nem volt semmilyen érdemi lusztráció, történelmi igazságtétel, elszámoltatás, ezért nem volt igazi cezúra a két rendszer között, nem volt katarzis és megváltás. Nem vált el egymástól a jó és a rossz. Hogy világos legyen: nem volt erkölcsi rendszerváltás Magyarországon. Jó lenne, ha ezt a fiatalok is tudnák és értenék, miért vannak a mai napig is erkölcsileg feloldatlan dilemmák személyek és múltbeli figurák körül – mert sajnos nem csak Szabó István van, vannak mások is, de őket most hagyjuk.
Tehát: ha most valakik életműdíjjal tüntetik ki Szabó Istvánt, akkor megint nem néznek szembe az elmúlt rendszerrel. Akkor megint képtelenné válnak arra, hogy erkölcsileg is megszabaduljanak a régi, diktatórikus rendszertől.
Ugyanis nem tehetjük meg a mai fiatal nemzedékekkel, hogy 2020-ban összeegyeztethetőnek tartsunk egy életműdíjat a kommunista besúgói, ügynöki tevékenységgel. Ehhez egyszerűen nincs jogunk!
Igen vagy nem? Odaadjuk a díjat, igen vagy nem?
Ha kell, százszor belekiáltom nappalba és éjszakába: nem, nem, nem és nem!
(Dixi, et salvavi animam meam.)
