Otthonra lelt Szolnokon a Szigligeti művésze

A Szigligeti Színház oszlopos tagjának művészeti tevékenységét a magyar kultúra napja alkalmából Kaposvári Gyula-díjjal jutalmazta a város – olvasható a Jász-Nagykun-Szolnok megyei hírportál cikkében, a Szoljon.hu cikkében.

– Székelyudvarhelyen született, Marosvásárhelyen végezte el a színművészeti egyetemet. Mikor jött át az anyaországba, mi volt itt az első munkája?

– Egy szakmai táborban vettem részt 2001-ben Magyarországon, itt találkoztam Szikora János igazgatóval. A táborban töltött egy hét munkájának gyümölcse a Nemzeti Színház nyitóelőadása, Az ember tragédiája lett. Főiskola után Temesvárra szerződtem ugyan, de a Nemzetiben is játszottam, két és fél évet ingáztam a két színház között. Ezután jött a lehetőség 2004-ben, hogy szerződjek Szolnokra, amit boldogan elfogadtam.

Szolnok minden szépséget megadott nekem a szakmában és a magánéletben is – mondja Barabás Botond színművész.
Fotó: SZOLJON.HU/MÉSZÁROS JÁNOS

– Hogyan emlékszik vissza az első évekre? Miként fogadták, milyen szerepeket kapott?

– A Szigligeti színházban akkor rengeteg fiatal volt, ráadásul még állandó tánckara is volt a színháznak. Sok korombéli színésszel dolgoztam együtt, ami egyrészt óriási, kísérletező hangulatot teremtett, másrészt nagy versenyt is. Egy fiatal színésznek a legideálisabb hely, egyben szakmailag nagy kihívás volt, hiszen akkor kapott előrelépési lehetőséget, ha a maximumot nyújtotta.

– Mikor érezte azt, hogy most már tényleg stabil a helyzete, hogy itt otthonra talált?

– Már az első pillanattól kezdve, ahogy beléptem a színházba. Olyan atmoszférája volt a Szigligeti színháznak, hogy úgy éreztem, hazaértem.

– Nyilván egy fiatal srácnak, aki egy másik országból érkezik, nem könnyű. Voltak nehézségek anyagi szempontból és lelkileg is. Leginkább a család, a barátok hiánya miatt, de tulajdonképpen minden a lehető legjobban alakult, és kezdetektől nagyon jól fogadott a társulat. Kaptam a kisebb-nagyobb szerepeket, folyamatosan adódtak a lehetőségek. Ahogy teltek az évek, egyre jobban éreztem magam. Mindig volt a jó periódus után egy még jobb.

– Láthattuk zenés szerepekben is. Ezek azonnal megtalálták vagy később alakult így?

– Ez érdekes, mert Marosvásárhelyen, ahol végeztem – és eleve a román színészképzésben – nem fektettek túl nagy hangsúlyt a zenés szerepekre. Szolnokon viszont egymás után találtak meg ezek a feladatok is. Bevallom, szenvedtem az elején, de tudomásul vettem, hogy ez is része a szakmánknak, sőt, fontos része, így bele kell rázódni. Még most is a prózai szerepek a stabil pontjaim, de most már a zenésben is jól érzem magam.

– Van olyan szerepe, amely nagyon emlékezetes, amire szívesen vagy kevésbé szívesen emlékszik vissza?

– Több is, hiszen van, amelyik számomra nagyon emlékezetes, a közönségnek talán kevésbé, és fordítva. Nagyon szerettem például a Liliomfit, amivel az itteni már a harmadik találkozásom volt a főiskola és Temesvár után. McMurphy szerepe a Száll a kakukk fészkére című darabban a nézőknek és nekem is egy nagyon emlékezetes alakításom, játszani is nagyon szerettem. Amit még kiemelnék, az a Bánk bán. Ezt azért említem, mert sokak szerint nagyon fiatal voltam, amikor játszottam. Erről a szerepről gyakran gondolják, hogy idősebb színészeknek való, én nem így érzem. Viszont azt tudom, ha ma játszanám, máshogy csinálnám. Úgy érzem, abban a szerepben még maradt…

A teljes interjút ide kattintva olvashatja tovább.