Tévés fejlesztések, amik jól indultak, de végül megbuktak

Hajlított tévé, szemüveg nélküli 3D és más technológiák, amelyek végül nem terjedtek el.

Az állandó piaci verseny arra kényszeríti a tévés iparág szereplőit, hogy folyamatosan keressék azokat az innovációs újdonságokat, amelyek révén diktálhatják a trendeket. Aki ugyanis képes valamilyen életképes és a felhasználók által is értékelt új szolgáltatással, technológiával előállni, az eséllyel érhet el jó értékesítési adatokat, azaz nagy bevételt és profitot.

Emiatt aztán a cégek elképesztő energiákat fordítanak a kutatás-fejlesztésre, hiszen ha egy ilyen befektetés megtérül, az rengeteget hozhat a konyhára. De persze nem lesz minden ötletből siker, sőt.

Sokkal több az elkeserítő kudarc, ami akár még egyes cégek megroppanását is eredményezheti, ha túl sokat áldoztak a projektre. Az elmúlt egy évtizedben is jó pár ilyen balul sikerült próbálkozással találkozhattunk. Ezekből válogattunk néhány ki komoly bukást, öt olyan fejlesztést, amelynek komoly jövőt szántak, de amelyek sosem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket.

Fotó: Pexels

A hajlítható tv

2012-ben bukkantak fel az első ívelt tévékészülékek, és bár a visszajelzések fenomenálisak voltak, azért sokan jelezték, hogy a hajlítás bizony nem minden esetben ideális. Például ha többen ülik körbe a tévét, akkor bizony ez a fajta kialakítás inkább hátrányos, mint előnyös. Néhány nagy cég megpróbálta áthidalni a problémát azzal, hogy hibrid televíziókat fejlesztett. Ezeknél egy motor gombnyomásra kiegyenesítette, illetve enyhe ívben meghajlította a tévés panelt és a készülékházat.

A Samsung, az LG és a Hisense is működőképes prototípusokkal állt elő 2014-ben a nagy technológiai kiállításokon. Gyakorlatilag kész tényként kezelhettük, hogy ezek hamarosan a boltokba kerülnek, ám mindebből nem lett semmi! Kiderült, hogy a motoros hajlítgatás egyrészt nagyon drága, másrészt jelentősen rontja a kijelző élettartamát.

Azaz, bár az alapötlet látványos volt, de kevéssé megfontolt, így ez a projekt csak vitte a pénzt mindenkinél, ám vissza nem hozott semmit. Most, hogy az ívelt tévék gyakorlatilag eltűntek, hiszen a jelek szerint nincs rájuk igény, kétségesnek tűnik, hogy a hajlítható tévék visszatérhetnek-e valaha. Szerintünk nem. A feltekerhető, azaz dobozból kikunkorodó tv sokkal életképesebb megoldásnak tűnik.

Szemüveg nélküli 3D tv

2010 környékén a legmenőbb dolog a szórakoztatóelektronika és az IT világában a 3D megjelenítés volt. A cégek egymás után jelentették be az új 3D tévéiket, monitoraikat és projektoraikat. Ezeket pedig úgy harangozták be, mint azok az eszközök, amelyek örökre megváltoztatják azt, amit a filmezésről és videózásról gondoltunk. Ma már tudjuk, hogy mindez óriási füllentés volt, hogy ezek a jóslatok végül nem váltak valóra, de sokan voltak, akik úgy vélték, hogy a 3D képalkotás örökre velünk marad majd. Az akkori háromdimenziós készülékekhez kellett speciális szemüveg, ami nagyon kényelmetlen volt, és kompromisszumok megkötésére késztette a felhasználókat.

Ezért jó néhány piaci résztvevő úgy volt vele, hogy ha sikerül kifejleszteni egy jó képminőséget biztosító szemüveg nélküli 3D kijelzőt, akkor azzal megfoghatja az isten lábát.A Hisense, a Samsung és elsősorban a Toshiba volt az, amely nagyon ráfeküdt erre az irányra. De minden próbálkozás csődöt mondott. Nem sikerült olyan megoldással előállni, ami a helyiség minden pontjáról nézve 3D hatást keltett volna.

Ráadásul a felbontás is kisebb volt, mint a hagyományos 2D és szemüveges 3D modellek esetében, ezt pedig egyszerűen nem tolerálták a végfelhasználók. Egy idő után szinte mindenki felhagyott a kísérletezéssel, elsősorban azért, mert a „rendes” 3D bukása rávilágított arra, hogy a térhatásra egyszerűen nincs igénye az embereknek. Drága tanulság volt, sok vállalat rengeteget veszített ezen, például a már Toshiba többek között e projekt kudarcának köszönheti, hogy végül meg kellett válnia a televíziós részlegétől.

Kézmozgással történő vezérlés

Több cég is megpróbálta megreformálni a televíziók irányítását, és nyugdíjba küldeni a hagyományos távvezérlőket. Volt, aki parancsszavakkal történő navigációban vagy a légiegérként is funkcionáló távirányítókban látta a megoldást, mások pedig a gesztusalapú vezérlésben. Ez utóbbi egyszerű és logikusnak tűnő ötletre épült: Elvileg egy, a készülékházba épített kamera feladata lett volna, hogy felismerje a képernyő előtt álló vagy ülő embert, akinek csak a kezét kellett mozgatnia mondjuk, a csatornaváltáshoz, vagy a hangerő növeléséhez.

Azonban egyszerűen nem tudtak olyan rendszert alkotni, amely tényleg képes lett volna tökéletesen pontosan leképezni a mozgást. Emiatt aztán hiába kaszált az ember a tv előtt, mint egy bolond, nem történt semmi. Ez pedig rövid idő alatt az idegbajba kergette a felhasználókat, akik hagyták is az egészet. Ráadásul ez a módszer lassabb is volt, mint a hagyományos távirányítós megoldás, szóval tényleg nem sok értelme volt, azon kívül, hogy elsőre látványosnak tűnt.

Tévébe épített DVD/Blu-ray lejátszó

Volt idő, amikor néhány tévégyártó azt hitte, hogy a világ legjobb ötlete kombinálni az asztali optikai meghajtót a tévével, és ezért egybe építették a kettőt. A világ viszont nem volt vevő erre a forradalmi ötletre. Az így megszületett öszvér ugyanis drágább volt, mintha valaki vett volna egy televíziót és külön egy asztali médialejátszót. Ráadásul, ha meghibásodott a DVD/Blu-ray lejátszó, akkor azt értelemszerűen nem tudta elszállítani egyszerűen az ember a szervizbe, ami szintén egy csomó potenciális vásárlót elriasztott.

Ráadásul egy különálló asztali médialejátszó eszköz könnyen mozgatható, lehet vinni mondjuk, a nyaralóba, vagy át az ismerősökhöz, erről pedig értelemszerűen ez esetben le kellett mondani. Egy szó mint száz, itt már az alapkoncepció rossz volt. Hiába sikerült tökéletesen kivitelezni az ötletet, a piac erre nem volt vevő. Néhány év alatt mindenki belátta, hogy ez egy zsákutca, és elengedték a korábban csodafegyvernek szánt masinákat.

A negyedik szín

A tévékben az összes árnyalatot három alapszín, a zöld, a kék és a piros megfelelő arányú keveréséből állítják elő. A Sharp döntéshozói és mérnökei egy évtizede úgy határoztak, hogy kiegészítik ezt a három komponenst egy negyedikkel, a sárgával. A cél pedig az volt, hogy valósághűbb, kontrasztosabb és gazdagabb legyen a képi világ. Az elhatározást tett követte, a laboratóriumokban megkezdődött a munka, és a cég nemsokára be is mutatta a működőképes, négy alapszínt használó Quattron technológiát. Iszonyatos pénzt elköltöttek a fejlesztésre, a gyártósorok átalakítására és a marketingre, de az egésznek semmi értelme nem volt.

Az emberek, azaz a végfelhasználók nem értékelték mindezt, és a riválisok némiképp olcsóbb, egyszerűbb szerkezetű, rosszabb képminőségű, de dizájnosabb felső kategóriás televízióit részesítették előnyben. A Sharp belerokkant a Quattron-eljárás kifejlesztésébe, az ilyen típusú panelek gyártásába, és ennek is köszönhető, hogy a vállalat végül csődöt jelentett. A Quattron televíziók is eltűntek természetesen, hiszen sohasem tudták beváltani a hozzájuk fűzött komoly reményeket.