Vegyes fogadtatása van az úgynevezett orgoványi perben született bírósági döntésnek, mivel bár az ügyész halálos ítéletet kért a rablógyilkosságok elkövetőire, csak többéves letöltendő börtönbüntetést rónak ki azokra, akik három izsáki polgárt brutálisan kivégeztek. A törvényszék arra hivatkozik, hogy a gyilkosok pusztán végrehajtották duplán háborús időben, véres forradalmak után, román megszállás alatt annak a Héjjas Ivánnak a parancsát, aki viszont nem büntethető, miután az 1919-es vörös kommün felszámolása utáni időkben elkövetett, hazafias célból végrehajtott cselekményekre közkegyelmet hirdettek. Szerintük a volt tartalékos főhadnagy tette is ez alá esik, így büntetőjogilag nem vonható felelősségre, tehát az általa kiadott parancs teljesítéséért a végrehajtókat sem lehet bíróságon elmarasztalni. A Magyarország július 11-i vezércikkében igyekszik az ítélet pozitív oldalát kidomborítani. „Az orgoványi bűnügyben az illetékes katonai bíróság meghozta ítéletét. Megnyugszunk ebben az ítéletben, s hisszük, hogy megnyugszik benne az ország közvéleménye is. Nem mérlegeljük a bűnösökre kiszabott büntetések enyhe vagy súlyos voltát. Előttünk az a jelentős dolog, hogy a büntető igazságszolgáltatás megtorolta a bűnös cselekedeteket. Mi sohasem voltunk a legizgalmasabb közhangulatok viharos áradatai mellett sem a bosszúállások hívei. Sohasem kiáltottunk »Feszítsd meg«-et, csak az állami és társadalmi rend szigorú megtartását óhajtottuk a nemzeti élet minden rétege részéről és ennek a rendnek törvényes oltalmazását a hatalom összes tényezői részéről.” Az a lényeges, hogy ítéletet hoztak. „Maga az eset, maga az, hogy az orgoványi ügyben az illetékes bíróság eljárt és ítéletet hozott, sokkal jelentősebb az országos rend szempontjából, mint maga az ítélet milyensége. Mert azt jelenti, hogy immáron elérkeztünk oda, ahol Magyarországon az igazságszolgáltatás a maga teljességében érvényesül. Eljutottunk oda, ahol már tényleg megvalósul a nagy elv, melynek értelmében senki sem kerülheti el a törvényes igazságszolgáltatást és mindenki, ha vét az ország rendje, vagyon- vagy életbiztonsága ellen, illetékes bírája elé kerül és illetéktelen hatalmak nem bíráskodhatnak se bűnök, se emberek felett. […] A nemzeti élet ráterelődött erre az útra, az igazságos irány felé.”
A nagy érdeklődést kiváltó bírósági tárgyalással bő terjedelemben, kiemelten foglalkoznak a lapok. A Budapesti Hírlap szintén közli az ítéletet július 11-én, amely szerint rablás és lopás bűntette miatt Zbona Jánost hétévi, Danics Mihályt hatévi, Juhász Istvánt ötévi, Cs. Tóth Gyulát, Cs. Tóth Ambrust és Cs. Tóth Imrét kétévi súlyos börtönre ítéli, „havonként egy-egynapi szigorított, kenyéren és vízen töltött böjttel és kemény fekhellyel”. Ezenkívül megfosztják őket összes háborús és katonai kitüntetéseiktől, Zbonát csendőrőrmesteri, Danicsot pedig tiszthelyettesi rendfokozatától. A haditörvényszék szerint „kétségtelen, hogy törvényellenes parancsot teljesíteni nem szabad”. Hozzáteszik azonban, hogy ez csak normális időkre vonatkozik. A bíróság azonban úgy véli, „a vádbeli időszak, az az 1919 ősze, amikor a vörös rémuralom még kísértett és a lelkeket fenekestől felforgatta, amikor az oláh megszálló csapatok sanyargatásai között szenvedtek az igaz magyarok, nemcsak normális időnek nem mondható, hanem kétszeres hadiállapotnak volt tekinthető. Minden hadviselt katona tudja, tehát a vádlottaknak is tudniok kellett, hogy ilyen időkben az alárendeltnek vakon kell engedelmeskednie, mert az ezekre az időkre megengedett felkoncolás veszedelmének teszi ki magát.” Az ítéletben azzal érvelnek, hogy miután a parancsot kiadó Héjjast más hazafias cselekedeteiért, érdemeiért jogkegyelemben részesítették, „a vádlottak, még ha mérlegelhették volna is a parancs értékét, ha más okból nem, ugyanazon okból nem lettek volna bűnösöknek mondhatók a haditörvényszék véleménye szerint abban a cselekményben, amely cselekményre nézve közkegyelmet adtak a parancsolónak”. Arra is kitér a bíróság, hogy semmi sem támasztotta alá azt, hogy az áldozatok a román hadsereg tisztjét le akarták volna pénzelni, hogy megszállásuk idejét hosszabbítsák meg. Leszögezik, hogy „a főtárgyalás folyamán olyan pozitív, perrendszerű bizonyíték nem merült föl sem Pánczél, sem Schmidt, sem Beck sértettek ellen arra vonatkozóan, hogy a románokat másfél millió koronával megvesztegették volna vagy Dunapatajon békés polgárokat akasztottak volna”.
A T. Házban július 10-én Viczián István egységes párti képviselő felszólalásában egész sor példát hoz a külföldre, Ausztriába emigrált, többségében a kommünben is szerepet vállalt kommunisták, baloldaliak aknamunkájára, becsempészett röpiratokat olvas föl, amelyek hamis frazeológiával íródtak. Például: „Testvéreim! Magyarok! Fogjatok össze az álkeresztény kurzus kufárjai ellen, kergessétek ki őket az ezeréves magyar alkotmány szent templomából!” Gaál Gaszton házelnök hiábavaló figyelmeztetései ellenére folyamatos szociáldemokrata bekiabálásoktól kísért beszédében aztán rátér a kinti baloldal tevékenységére. „Azt mondták a túloldalon, hogy mindenki úgy szolgálja a hazáját, ahogy akarja és ha ezek a tisztelt úgynevezett emigránsok azzal vélik szolgálni hazájukat, hogy az itteni terrort a külföldnek tudomására hozzák, ők ezzel hazafias cselekedeteket végeznek.” A Pesti Napló július 11-én külön cikkben ad hírt a Viczián által elmondottakról, akiről azt írják: „A szocialisták csípős közbeszólásaitól nem tud nyugodtan beszélni. […] Az izgalom akkor emelkedik tetőpontjára, mikor Viczián az emigránsok bécsi újságjaiból olvas fel idézeteket.” Mint írják, a képviselő „azzal kezdi, hogy a Bécsi Magyar Újság kifogásolta, amikor Peyer múltkori felszólalásában csak a szociáldemokrata emigránsokat kívánta vissza az országba”. Peyer Károly szocdem képviselő odaszól neki: „A Bécsi Magyar Újság szociáldemokrata? Abban a lapban engem többet támadtak, mint önt.” Azután Viczián felemlíti, hogy Pogány József volt népbiztos sógorának, a vörös kommün idején a sajtódirektórium elnöki tisztét betöltő Göndör Ferencnek a lapja, Az Ember olyan képet közölt, amely alatt az a cím állt: „Hat munkás halála Horthy Miklós bitóján”. A Pesti Napló úgy folytatja a tudósítást a szónoklatról: „Ugyanez az újság közöl egy másik képet, amely az államfő személyét mocskolja be, s ezzel megsérti Magyarország becsületét. Egy halottakkal és csontvázakkal borított mezőt ábrázol és egy arra haladó lovast, aki köp egyet. Aláírva: »Horthy Siófokon leköpi a holttesteket«. Ugyanez a lap írja, hogy mikor Cserny a siralomházban volt, meglátogatta a kormányzó, és barátságosan komázgattak egymással.” A szociáldemokrata, ám a kommünben szerepet nem vállaló Garami Ernő lapjáról, a Jövőről külön megemlékezik a szónok és a lap, mivel május 14-én azt közölte: „Magyarországon haramiavilág van. Hock János azt írta ebbe a lapba, hogy itt egy rothadási folyamat megy végbe, amely lassanként minden szervezetet megbont és megőröl.”
A nemzetgyűlési naplóból kiderül, hogy a képviselő idézi azt felhívást is, ami a Bécsi Magyar Újságban február 15-én Károlyi Mihály, Hock János, Jászi Oszkár, Linder Béla és Szende Pál aláírásával jelent meg, s amiben arról írnak, hogy a politikai menekültekből, bebörtönzöttekből és internáltakból álló szervezetük a világ munkásaitól pénzt és ruhaneműt kér a fehérterror áldozatai és a megkínzott emberek megsegítésére. Szerintük „a mai Magyarországot kitépték a művelt népek kultúrközösségéből”. Kérnek ezért mindenkit, hogy „amire képes, azt adja oda a politikai gyilkosok és védnökeik börtöneiben és kínzókamráiban szenvedő és senyvedő forradalmárok és ártatlan emberek fájdalmának enyhítésére”. Szó esik arról is, hogy Jászi Oszkár „Üdvözlet Kéri Pálhoz” címmel írt cikket, amelyben „Tisza István gyilkosát úgy tünteti fel, mint nekik nagy héroszukat”. Viczián István felidézi, hogy az Országgyűlés volt köztiszteletnek örvendő elnökének, Návay Lajosnak a gyilkosát is felmagasztalják a Jövőben. „Mindannyian emlékezünk arra a vérfagyasztó esetre, amikor Návay Lajost, nemzetünk egyik kiváló férfiát vonatra rakták, erőszakkal fel akarták hurcolni Budapestre, útközben leszállították a vonatról, megásatták vele a sírját, azután agyonlőtték, belelőtték egy sírgödörbe, amit maga ásott, és ― amint a tanúk mondják ― még meg sem halt, amikor elhantolták. Ezt a gyilkosságot Engi Lajos követte el, s az úgynevezett emigránsok lapja még ezt a gyilkosságot is dicsőíti. A Bécsi Magyar Újság január 20-i száma ilyen című cikkben közli: »Horthy megint akasztatott«.”
Návay Lajos. Forrás: Makóhíradó.hu
A Jövő „Emigránsok” című cikkében az szerepel, hogy azt mondják a hazatérésről: „Nem megyünk, amíg Horthyt a kormányzói székből el nem távolították. […] Amíg Horthy ott ül a budai várban, a mi helyünk a hazán kívül van, már csak azért is, hogy legyenek a dolgozó magyarságnak őrszemei, akik a külföldet Horthy-ország dolgairól kellően informálják.” Végül Viczián felolvassa Garami Ernőnek a „Lázbeteg ország” című cikkét, amelyben a szocialista politikus behívná a kisantantot. „Olyan orvosszerekre van szükség, amelyek segítsék az organizmust a fehér terror fertőző bacilusai ellen való harcban, amelyek a szervezetnek még egészséges vérsejtjeit táplálják és erősítsék. A kisantantnak kell vállalnia ezt az orvosi feladatot.”
A Világ július 11-én „Balra tarts!” címmel számol be arról, hogy a felhívásnak Londonban politikai mellékzöngéje van. „»Keep to the left«, »Balra tarts«, ez a mondás, amely a londoni községtanács határozatából fehér festékkel lépten-nyomon a gyalogjáróra mázolva ötlik a sétáló szemébe” ―írja Vámbéry Rusztem. Szerinte „biztosra vehető, hogy állandó hajtogatása éppúgy átviszi a közönség vérébe, mint az angol közönség fegyelmezettségének ezernyi más szabályát. »Keep to the left«. Úgy hangzik, mintha nem csupán közlekedési szabály, hanem politikai mottó volna.”
A szerbek 180 családot kitoloncoltak ― tudósít róla a 8 Órai Ujság július 11-én. Kiderül, hogy „az elhurcolásnál semmi időt sem engedtek. Legtöbbjüket az ágyból húzták ki, még a legszükségesebb dolgaikat sem hozhatták magukkal, sem élelmiszert, sem pénzt nem vehettek magukhoz.” Dél-Baranyához hasonlóan Szegedtől délre és Újvidék környékén is hasonló atrocitások játszódtak le Jugoszláviában. Mivel a kiutasítottak kivétel nélkül értelmiségiek, „nyilvánvaló, hogy a szerbek szándéka az, hogy a magyarságot a rájuk nézve exponált, magyarlakta vidékeken megfosszák vezető egyéniségeiktől, hogy ezzel a szlávosítás politikáját minél intenzívebben gyakorolhassák”.
