Marcon nemes céljait alapjaiban keresztülszelte a február 24-én kitört orosz–ukrán háború, azonban korántsincs arról szó, hogy az unió ettől kezdve teljesen kiszolgáltatott helyzetbe került volna a fent említett hatalmak által. Ugyanis, ahogyan egykoron, 2003-ban még volt annyi kurázsi franciákban és németekben, hogy az USA nemzetközi jogokat felrúgó, ráadásul hazugságokon alapuló Irak elleni támadásának „nem feküdt be” – vagy legalábbis részben nem tette ezt meg –, most gyakorlatilag minden lépést külső hatalmak elvárásainak megfelelően tesz meg. Ezek közé tartozik elsősorban a felesleges és önsorsrontó szankciók sora, különös tekintettel az olajembargóra, a „levegőben lógó” gázembargóról már nem is beszélve, valamint arra az érthetetlen igyekezetre, ahogyan újra és újra fegyvereket szállítanak uniós országok Ukrajnának, különös tekintettel sajnos a lengyelekre és a németekre.
De általában is, képtelenek felfogni az amerikaiaktól és a globális elittől, a Klaus Schwab vezetett Világgazdasági Fórumban tömörülő gigacégektől eltérő érdekeiket ebben a háborúban, képtelenek az önérdekeik felismerésére, s ebben egyaránt benne van Macron is és persze a teljesen bizonytalan és sok tekintetben önállótlan Olaf Scholz német kancellár is.
A napokban ezt a paradoxon helyzetet jellemezte a Mandiner hasábjain N. S. Lyons amerikai külpolitikai szakértő. Idézem: „Érdekes, hogy itt a stratégiai autonómiáról folytatott viták épp akkor ívelnek fel, amikor az európai integráció – akár félelemből, akár dühből, de – minden stratégiai autonómiáját feladta azért, hogy alárendelje magát az Egyesült Államoknak. Persze ez csak a betetőzése annak a már több évtizede tartó folyamatnak, amelyben Európa megengedte, hogy a NATO tulajdonképpen egyet jelentsen azzal, hogy Európa védelme teljes mértékben Amerikától függ. S ez nemcsak a szűk értelemben vett katonai védelem terén van így, hanem többek között a gazdaság stratégiai jelentőségű ágazatainak, a határoknak, valamint a kultúrának és az értékeknek a védelmével összefüggésben is.”
