Európa valaha a nézetek, eszmék, gondolatok szabad áramlásának, a világnézetek, ideológiák pluralizmusának szimbolikus területe volt. Olyan hely, ahol a liberalizmus és a demokrácia eredeti értelmét igyekeztek komolyan venni. Ez szűnt meg 2013 júliusában, amikor is a varsói megbeszélésen uralkodó helyzetbe jutott a neoliberális gondolkodásmód, a neoliberális világlátás, a neoliberális életérzés, mondhatnám, „fíling”.
Ugyanis tisztázzuk: Varsóban nem egy balliberális–zöld–újbaloldali–kommunista klub ülésezett, hanem az Európai Bizottság, jelenleg az unió legfontosabb szerve, „kormánya” által összehívott értelmiségi gárda! S az Európai Bizottság kérte meg a három, közismerten neoliberális urat, hogy dolgozzák ki az unió, tágabban Európa jövőképét! (Még csak véletlenül sem került be a trojkába egy jobboldali értelmiségi.) Tehát az EU rányomta hivatalos bélyegét arra a döntésre, hogy az unió ettől kezdve neoliberálisan gondolkodik.
És ez döbbenetes. Nem plurális, nem liberális, nem demokratikus döntés ez, hanem önkényes oktrojáció arról, hogy a következőkben hogyan KELL gondolkodni Európáról és annak jövőjéről. Nem tudok mást mondani, mint hogy: köszönöm, de ebből én személy szerint nem kérek, sőt, kikérem magamnak, hogy mint európai állampolgár, a nevemben három közismerten, sőt szinte szélsőségesen neoliberális ember (Konrád különösen az) fogalmazza meg, hogy én miként gondolkodjam Európáról. Ráadásul az a hír járja – miként a Heti Válasz tudósítója megírta –, hogy Barrosóék eredetileg egy Európai Kiáltványt akartak megfogalmazni. Jó, hogy nem a II. Kommunista Kiáltványt! Miféle suttyóság ez, dicsőséges Nagyurak?
Na persze nem meglepő ez, amikor jól tudjuk, hogy az európai elit nagy részét volt kommunista (lásd Tavares), újbaloldali, anarchista (lásd Barroso) figurák alkotják. Min csodálkozunk akkor? Amin csodálkozunk, az nem ez. Hanem az, hogy a néppárti, konzervatív, kereszténydemokrata, nemzeti oldal képtelen ellensúlyozni európai színtéren a balliberálisok–neoliberálisok elképesztő nyomulását. Egyre jobban uralják a terepet, ismerjük el, s mindennek a folyamatnak a betetőzése e kiáltványnak, illetve chartának a tervezete.
Néhány évvel ezelőtt, az Európai Unió esetleges alkotmánya megszövegezésekor még reális alternatívaként jött számításba, hogy Európa keresztény gyökereiről is szó essen az első európai uniós alkotmányban. Végül persze nem lett semmi az alkotmányból – lett helyette „ügyesen” lisszaboni szerződés –, ám akkor még lehetett vitatkozni a vallás, a hit szerepéről.
Azóta eltelt néhány év, s a nemzeti–keresztény–konzervatív oldal csúfos vereséget szenvedett. A kereszténység mint Európa valódi szellemi-morális gyökere lassan nevetség tárgyává válik. Dániában az evangélikus egyháznak kötelező összeadnia a meleg házasulandókat. (Svédországban mellesleg börtönbüntetés jár annak, aki bírálja a homoszexualitást. Bravó, tökéletes Svédország!) A spanyol Asztúriában a baloldali kormány betiltotta a karácsony és a húsvét szavak használatát, mert az állítólag sérti a nem keresztények, például muzulmánok, zsidók stb. érzékenységét. És vajon a még mindig többségi kereszténység érzékenységére ki figyel? A kiválasztott három úriemberről pontosan lehet tudni, hogy milyen Európát kívánnak vizionálni: a totálisan föderális, nemzetek felett álló Európát, amelyben „elhalnak” a nemzetek (tudják, anno a kommunisták szerint még az állam is elhal, nem csak a nemzet), a világnézetileg tökéletesen semleges Európát, amelyben a kereszténység eljelentéktelenedik, sőt szitokszóvá válik, s a család nélküli Európát, ahol az LMBT-közösségek (leszbikusok, melegek, biszexuálisok és transznevűek) kisebbségi csoportjai uralják a közbeszédet és lassan a normákat is. Íme, ez a szép, új Európa.
De kinek kell ez? Hova jutottunk?
Mondhatnám: meneküljön, ki merre lát. De nem ezt mondom, mert Európa a miénk, nem csak a neoliberálisoké.
Egyet tehetünk tehát: fel kell venni a kesztyűt az európai véleménydiktatúrával szemben. Szabadságot Európának a szabadságdiktátorokkal szemben!
És olvassuk újra az Újszövetséget és Jézus tanításait!
