A haza „deáki” bölcsei: Lendvai Ildikó, Kovács László

A gyakran többfejű sárkánynak tűnő szocik fejetlen sárkánnyá változtak Tóbiás József elnökké választásáig.

2014. 07. 21. 11:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Pedig már azt hittük, hogy ezek, a kádári kommunizmusból ittmaradt cenzorok és pártkatonák végre talán valóban háttérbe szorulnak a magyar közéletből, szimbolizálva azt, hogy Magyarországon befejeződik a nem kis mértékben elhúzódott rendszerváltás. Reményeinket megerősítette az a tény, hogy a 2010-es vereségük után Mesterházy Attila – pártelnöki tevékenységének legfigyelemreméltóbb eredményeként – sikerrel szorította ki a közvetlen pártvezetésből a nagy öregeket és terelte parkolópályára, s az is tény, hogy megkezdte a párt fiatalítását.

Ám amennyire hatásos volt a gerontokrácia párton belüli – most már látjuk: időleges – leküzdésében, annyira alkalmatlan volt arra, hogy pártját a tavaszi választásokon eredményre vezesse. Bukás az országgyűlési, majd még nagyobb bukás az európai parlamenti választásokon, így Mesterházynak nem maradt más hátra, mint felpattanni a motorkerékpárjára, és elhúzni a Jókai utcából.

A válság ezek után kódolva volt a szocialista párton belül. Ez be is következett, s a gyakran hét- vagy többfejű sárkánynak tűnő szocik fejetlen sárkánnyá változtak egészen szombatig, Tóbiás József elnökké választásáig. Lendvai Ildikó a kongresszusi beszédében látszólagosan visszavonulót fújt, de egy pillanatig se higgyük, hogy ő és „deáki” bölcsességű társai lemondtak volna a pártelitbeli generáció-visszaváltásról, arról, hogy az öregek újra átvegyék a hatalmat a fiataloktól.

És ez az a pont, amikor feketén-fehéren megmutatkozik, hogy a (poszt)kommunisták tényleg különös anyagból gyúrt emberek. Képesek arra, hogy a legkülönfélébb rendszereknek az élharcosaivá váljanak, majd azok tönkretétele után a következő rendszerben ismét a vezető garnitúrában találjuk őket. Alkalmasak voltak a népi demokráciákat irányítani, majd a személyi kultuszra és totális elnyomásra épülő kommunista diktatúrában „helytállni”, ennek leverése után a kádári, pártállami diktatúra jeles vezetőivé avanzsáltak, majd utóbbi bukása után a parlamenti, többpárti demokráciában is – némi „botladozás” után – az élre törtek, és újra átvették az ország irányítását, egészen 2010-ig. S nemcsak különös anyagból gyúrt elvtársak Lendvaiék, hanem kortalanok is. Rajtuk nem fog az idő, ők a kommunista-szocialista pártok vezetői kívánnak lenni az idők végezetéig

A névválasztás pedig egészen parádés, érződik benne a szocialista tudatosság és csalhatatlanságérzet: Lendvai, Kovács, Steiner, Szekeres, Juhász és a többiek a deáki magaslatokban vannak. Ők a hazai bölcsei.

De fogjuk kicsit komolyabbra a szót: az a tény, hogy a posztkommunista „bölcsek” újra és újra felbukkanhatnak, szimbolikusan és egyben szimptomatikusan bizonyítja, hogy a szocialista párt egyelőre képtelennek mutatkozik a megújulásra. Ha Lendvai és Kovács még mindig felszínre tud törni a szocialista pártban, immáron ezredszer, akkor az MSZP helyzetét a leginkább Vörösmarty Mihály Előszó című versének sorával tudnám jellemezni a legplasztikusabban: „Most tél van és csend és hó és halál.”

Kihez, kikhez tudnak szólni a szocialista bölcsek, kiket képviselhetnek még? Nem nehéz a válasz: azoknak a nyugdíjaskorú, örökké MSZP-szavazó, többségében idős, özvegy asszonyoknak, akik érzelmi, törzsi alapon kötődnek Kádár Jánoshoz és az ő rendszeréhez. Férjük, talán ők is beléptek a pártba, kaptak biztos állást, tanácsi lakásba költözhettek az egyik lakótelepen, s volt minden vasárnap rántott csirkecomb (vagy karaj) az asztalon.

A fiatal szocialista politikusoknak – immáron Tóbiás Józseffel a párt élén – azonban pontosan tudniuk kell, hogy ez az elkötelezett szavazóréteg biológiai okoknál fogva egyre szűkül, s legfeljebb a parlamenti küszöb átlépését tudja garantálni még ideig-óráig. Másfelől pedig azt is látni kell, hogy ez az idős, kádári szavazóréteg már nem is annyira az impotenssé vált szocialista pártban, hanem a „Gyurcsán Feri” által vezetett DK-ban látja az ígéretes jövőt, hiszen a „Gyurcsán Feri” olyan harcias, olyan hetyke, mint annak idején Marosán György volt. (Azt persze nem veszik észre, hogy Gyurcsány politikájának tartalma homlokegyenest szembemegy az általuk nosztalgiával szemlélt kádári időkkel.)

Magyarul: az tűnik logikusnak, hogy Lendvaiék – ha újra bármilyen szerephez juthatnak a szoci pártban – nagyon rövid időn belül a DK alá próbálnák behúzni az MSZP-t, hiszen, Gyurcsány ide vagy oda, a nagy öregeket ugyan ki látná szívesen újra reinkarnálódni a baloldalon, ha nem a DK-t támogató idős szavazóbázis? A „deáki” bölcsek újbóli megerősödése tehát a szocialista párt végleges felmorzsolódását jelentené.

De ez már a szocialisták gondja.

A végére már csak egy költői kérdés marad. Istenem, mondd meg, vajon lesz-e valamikor valaki ebben az országban, aki magától észreveszi, hogy már nincs szükség rá, hogy éppen ő az akadálya a megújulásnak – s ebből levonja a megfelelő konzekvenciákat! Mondd meg, ki lesz az első, aki képes lesz erre Magyarországon!

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.