Kockázatos a korai büdzsé

Görögország vagy Ukrajna csődje alaposan átírhatja a kormány terveit. Interjú Csaba László közgazdásszal, aki úgy véli, még idén jöhet a felminősítés.

– Ha ennyire borúlátó, ön szerint hol rontottuk el?
– Emlékszem, mennyit szidalmaztuk Matolcsy Györggyel és Varga Mihállyal a baloldali kormányokat az ötvennégyféle adó kivetése miatt, most mégis hatvankettőnél járunk. Ennek hatására ráadásul nem lett átláthatóbb, kiszámíthatóbb az adórendszer, az állami bevételek generálása mellett más szempontokat is figyelembe lehetne venni. A mostani a csillagok együttállásával egy történelmi pillanat lehetne, a válságkezelés után a kormánypártok újbóli egyértelmű felhatalmazása olyan lehetőség, hogy illene nyomot hagyni a törvényalkotás, az intézményépítés, illetve a stratégiai gondolkodás terén is: ne egy vagy kettő, hanem tizenöt évre tervezzünk előre. Csak azokból a változásokból lehet valami, amit a négyéves kormányzati ciklus első másfél évében elindít a kormány.

– A teljes foglalkoztatást elérhető célnak tartja? A hasonló méretű Csehországban csaknem ötmillióan dolgoznak.
– Eltérő utakon járunk: ne felejtsük el, hogy míg ők lementek ötmillió munkavállalóról 4,8 millióra, addig mi 3,6 millióról kúsztunk fel 4,1 millióig, és ezenkívül van még kétszázezer közfoglalkoztatott. A 2009-ben fennálló majdnem másfél milliós különbséget félmillióra szűkítettük a csehekkel szemben. Úgy tűnik, a viszonylag kevés számszerű és ellenőrizhető ígéret közül ez sínen van, az előirányzott egymillió új munkahelyből hétszázezer már megszületett. De az igazi kérdés az, hogy a dinamikus növekedéssel mikor jönnek létre egyenesen arányosan új adófizető munkahelyek. Mert a magángazdaság felpezsdülése helyett a bővülés mögött inkább a minisztériumok és az állami vállalatok állnak. Az elmúlt harminc évben azt láttam, egyetlen ország sem gyorsított úgy a növekedésén, hogy közben az állami újraelosztást is növelte, márpedig mi 48 százalékról 52-re léptünk. A svédek 72 százalékról ugrottak vissza 51-ig, így hasonló a szint, de a különböző végeit ismerjük a számegyenesnek. Az oktatáshoz is másképp viszonyulunk, ők tudják, kutatás nélkül nincs fejlesztés, fejlesztés nélkül nincs innováció, innováció nélkül nincs olyan típusú gazdasági növekedés, melynek magas a hozzáadott értéke, és jelentősen növeli az ország versenyképességét. Az érem másik oldala: az ipar folyton panaszkodik, hogy nem kap kellő mennyiségű képzett munkaerőt, néhány üdítő kivételtől eltekintve azonban a beruházásaikat sem látom a felsőoktatásban.

– Az első négy hónap árindexcsökkenése után az ötödikben félszázalékos az emelkedés. Szűnőben a deflációs aggályok, a májusi pénzromlás aranyat ér?
– Ha januártól nézzük, mégis mínusz 0,6 százaléknál járunk. Úgy látom, nincsenek összehangolva a gazdaságpolitika elemei, gyorsuló növekedést tervezni visszaeső beruházásokkal nem koherens, mint ahogy stabil árfolyamra berendezkedni folyamatos kamatcsökkentés mellett sem az. A rezsicsökkentés jót tesz a nyugdíjasoknak, de árt a szolgáltatóknak és a költségvetésnek. Ha 17 ezer milliárd forint a büdzsé, kétszázalékos infláció mellett ott lenne a 340 milliárd forint bevétel is, ha viszont nullaszázalékos az idei év, ezt az összeget valahonnan máshonnan kell előteremteni. A deflációs veszélyt el lehetne hárítani úgy, hogy az ipari rezsicsökkentést elhalasztaná a kormány két évvel, különben a kis- és középvállalkozások a költségeiket sem tudják kitermelni, és a foglalkoztatás is visszaesik.

– A piac várakozásai szerint a jegybanki alapkamaton júniusban újabb 15 bázispontot vág a monetáris tanács. Van létjogosultsága a történelmi mélypontot jelentő 1,5 százaléknak?
– Elmentek addig a pontig, amíg ésszerűen el lehet menni. Nem helyes, ha mi Amerikát játszunk a monetáris politikában, mert a forint nem világpénz, a budapesti tőzsde pedig nem összetévesztendő New York-i társával. Egy olyan kicsi, nyitott gazdaságban, mint a miénk, hitelességre kell törekedni, nem helyes, ha a nemzeti bank rövid távú folyamatokra reagálva állandóan rángatja a kamatszintet. Ha gyengül az árfolyam, nem biztos, hogy a külföldi befektetők meg fogják venni a magyar állampapírokat.

– Ahogy már említette, nemcsak a kormány módosította felfelé az idei növekedési várakozását, hanem több nemzetközi szervezet is. A tavalyi 3,6 százalék után idén hol a plafon?
– A 21 százalékos beruházási rátánkból nem következik tartós, gyors, 3-4 százalékos bővülés, az igen hangsúlyos energetikai, államigazgatási, illetve kulturális és sportberuházások ráadásul még ha szükségesek is, lassú megtérülésűek. A magyar gazdaság növekedési potenciálja jelenleg 1 és 1,5 százalék közé tehető, a kedvező külső feltételekkel sem igen ugorhat a 2-2,5 százalékos tartomány fölé. A foglalkoztatás és az innováció ellentmondásairól már beszéltem, a pénzügyi közvetítés is lehetne a növekedés egyik forrása, de ezt a lábat kihúzták a tőzsdebotrányok, a bankrendszeren kívüli bizalom megingott.

– A belső ellentmondások és a politikai zaj dacára a hitelminősítőknél jók vagyunk. Páratlan bravúr lenne, ha még ebben az évben a befektetésre ajánlott kategóriában találnánk magunkat?
– Az ebben az országban élő tízmillió állampolgár gondjai csak részben képeznek közös halmazt a hitelminősítők által vizsgált főbb makroökonómiai mutatókkal, melyekben viszont kétségkívül jól teljesítünk. Reális esélyt látok a felminősítésre, mert a fizetési, a kereskedelmi és a tőkemérlegben is többlet van, jók a magyar papírok hozamai, emellett a kormányzatot súlyosan veszélyeztető társadalmi konfliktus sincs.