– A Kunsági borvidék sok fogyasztónál a mai napig szóba sem jöhet. Miért lehet ez így?
– Kevésbé tájékozott emberek közül rengetegen hiszik, hogy a Frittmann Borászat Villányban található. Beivódott a tudatukba, hogy errefelé nincsenek minőségi borok, és csak asztalit készítenek. Sokszor egyébként nem is a tájat nézik, hanem nevet olvassák le a palackról, ez alapján választanak. Annyi negatív információ terjedt el a vidékről, hogy nem is feltételezik, itt valójában minden kategóriában készülnek kiváló borok. Az igaz, hogy nálunk a téli és a tavaszi fagy kockázata nagyobb az átlagnál. Ezt sokan minőségi kockázatnak veszik, pedig valójában a mennyiséget befolyásolja. Áttörés történt, a borvidéket nem ott tartják számon, mint tizenöt-húsz évvel ezelőtt. Méltó helyét azonban még nem foglalta el.
– A szakma ugyanakkor elismeri a teljesítményt. Tavaly például az önöké lett az év pincészete, 2007-ben az év borászának választották.
– A kóstolás vakon zajlik a borversenyeken, így a szakmai elismerés valóban sokat számít. Ezeken a megméretéseken nem kell mindig elsőnek lenni, de jól kell szerepelni. Persze vannak negatív felhangok, nemcsak a mi vidékünkkel, hanem általánosságban a magyar borral szemben is. A magyarok szeretnek önmaguk belső ellenzéke lenni. Szekszárd a pozitív példa, önerőből, összefogással javult a borvidék rendkívül sokat és gyorsan. 2004-től robbanásszerűen fejlődött, nincs más régió, amely megközelítette volna. Persze a miénk is rendkívül sokat javult, ráadásul jóval mélyebbről jött fel. Egy ismert villányi borász mondta nekem, hogy egy ottani új pincészet a 100-as skálán 60-ról indul, de a mi vidékünkről mínusz 60-ról. 2000-től lehet datálni, hogy felénk is elindult a fejlődés, de rendkívül lassan. A cím után, 2007-ben kezdték elhinni mások is, hogy sikeresek lehetnek. Az utolsó három-négy év hozott igazán jelentős eredményeket, megmutattuk, hogy a régió képes a legjobb szőlők termesztésére és a legjobb borok elkészítésére. Még mindig vannak hamisítók, ők nem a minőségi vonalon mozognak. Annak idején nem örültek az őket elítélő nyilatkozataimnak és annak, hogy megjelentünk a prémium borokkal. Miután a hamisításokról beszéltem, sok zaklatásban volt részem, de úgy néz ki, hogy már túl vagyunk rajta.
– Milyen árfekvésűnek számítanak a magyar borok?
– Vannak magyar termékek, amik túlárazottak, de összességében nem ez a jellemző. A világ számos pontján jártam, ahol szakmai szemmel vizsgálódtam, van viszonyítási alapom. Az osztrák borok öt-hat eurónál kezdődnek, nálunk egy akciós palackot márt hét-nyolcszáz forintért lehet kapni. Ez kedvezmény nélkül ezerötszáz forint körül van, ami egyáltalán nem nevezhető drágának. Egyébként pedig azokat a borokat fogadják el magasabb áron a fogyasztók, amelyek évről évre nem okoznak csalódást. Nem szabad mindig ragaszkodni a magasabb kategóriához, a mennyiség nem mehet a minőség rovására. 2014 például olyan esős év volt, hogy a Frittmann-vörösborok csupán húsz százaléka lett prémium kategóriás, pedig próbálkozhattunk volna a trükközéssel.
– Merre érdemes terjeszkedniük a magyar borászoknak?
– Sajnos a külföld irányába nem folytattunk megfelelő marketingtevékenységet, ezt pótolnunk kell. Szakembereket kell bevonnunk erre a feladatra, de úgy, hogy felügyeljük is a munkát. Az ágazatnak kell megmondania, hogy mit szeretnénk, ezt profiknak kell véghezvinniük. Némelyik környékbeli országra, például Lengyelországra, Szlovákiára, Csehországra, Romániára nagy súlyt kell fektetnünk. Ezek lényeges piacok lehetnek, itt mostanában alakul a borkultúra. Vannak különleges államok is, a mi pincészetünk egyik első külföldi felvevője Új-Zéland volt. A lengyel és a szlovák piac a mi borászatunknál is meghatározó, de Angliában, Németországban, Hollandiában is jelen vagyunk. Ma már figyelembe kell venni az ázsiai országokat, ott különleges, egyedi borokra van szükség. Ezen a földrészen nem várható robbanás. Nem is baj, mert ha Kínában csak három százalékkal nőne a borfogyasztás, akkor a világon most termesztett szőlőmennyiség nem lenne elég.
– Az exportnál csak az olcsó importborok okoznak nagyobb fejtörést.
– A legalsó kategóriát az olcsó importborok szinte teljesen tönkretették. A tavalyi tüntetések óta csökkent az olasz borok mennyisége, de a maradék is lenyomja a hazai árakat, még a középkategóriás termékek is ezekhez igazodnak. A szüret után lehiggadtak a termelők, de idén ugyanezek a gondok megint előjönnek majd. Igazi fogást sajnos nem talált az unió. Sajnos ezek a termékek már magasabb kategóriájú papírokkal jönnek be, így még nehezebb tenni ellenük, érzékszervileg ugyanis nem lehet különbséget tenni közöttük. Összetett probléma, a megoldást még senki sem ismeri, de igyekszünk megtalálni. A borászat úgy teljes, hogy a legalsó és a legfelső kategóriákkal is foglalkozunk, hiba lenne, ha az ágazat csak a piramis csúcsát tartaná szem előtt.
– Egységes most a szakma?
– A Hegyközségek Nemzeti Tanácsánál a problémák megoldásán dolgozunk. Igaz, egy év alatt a húsz-harminc éves elmaradást nehéz behozni. Más alapokon működünk, mint három évvel ezelőtt, már az ágazati szereplők töltik be a vezető pozíciókat, ez fontos célunk volt. A tavalyi elnökváltás jót tett a szakmának, a balatonboglári Légli Ottóval az élen megyünk előre. A szakmaközi szervezet elnökeként első intézkedésem az volt, hogy minden szakmai szereplőt egy asztalhoz ültettem, nem hagytunk ki senkit. Az itt született javaslatok komoly erővel bírnak a törvényhozás előtt. Fontos eredmények ezek, mert ágazaton belül közel hatvanezer családról van szó. Ez nem a legnagyobb szelete ugyan a mezőgazdaságnak, de mindig igényelni fogja a kézimunkát. Így a munkaerőpiacon is fontos szerepet tölt be. A szőlőtermő vidékek helyben tarthatják a munkaerőt, visszafoghatják az elvándorlást.
