Az Idamajorban korábban is állattartás folyt, négy istállóban tehenészet működött, és egy 200 hektáros gyümölcsös is tartozott hozzá – aztán a rendszerváltás után az egészet beszántották, az istállók nagy részét elbontották, a mostani kecskeakol épületének teteje sem volt, sőt fák nőttek benne – mesélte Anita, miközben körbevezet minket a majorságban.
Magának a kecskeneveldének az ötletét egyébként a gazdasági válság hozta el, amikor Anita párjának, Józsefnek az építőipari cége lejtmenetbe kezdett; ekkor bérelték ki az egykori majorság területét, eleinte csirkékkel és nyulakkal foglalkoztak, majd találkoztak a kecskékkel.
„Részemről szerelem volt első látásra” – mondja nevetve Anita. Egyébként négy kecskével kezdték, most száztíz kifejlett kecske, két nagy, elkülönítve tartott kecskebak és száznyolc kisgida adja az állományt. Utóbbiakhoz jönnek jól a segítő kezek.
Bár minden nőstényt a két törzskönyves alpesi bak termékenyít meg, ez nem jelenti, hogy a hímeknek aranyélete lenne: a párzás egy-másfél hónapja után ugyanis elkülönítik őket, különben a szülések után újból megtermékenyítenék az anyakecskéket, és akkor nem lenne lefejhető tej – tudjuk meg Anitától.
Olvastam egy cikket a Nők Lapjában arról, hogy egy amerikai farmra kerestek önkénteseket, és annak a kezdeményezésnek mekkora sikere volt, gondoltam, én is kipróbálom; hát feltettem a lehetőséget a Facebookra – meséli. Csakhamar annyian jelentkeztek, hogy Anitának beosztást is kellett készítenie a számukra: így most legfeljebb hatan érkeznek, és kétóránként jön a váltás. Jellemzően egyébként Budapestről jönnek sokan, túlnyomórészt nők, akik szeretnének kicsit állatok közelében lenni – tudjuk meg.
Ottlétünkkor is több önkéntes tüsténkedik a kiskecskék körül: a gidák láthatóan élvezik a simogatást, és előszeretettel próbálják lelegelni az emberről a nadrágot. A szagot – mert kétszáz kecskének azért van némi kipárolgása – pár perc alatt meg lehet szokni, az élmény pedig városi ember számára leírhatatlan.
Erről beszélnek az önkéntesek is, Katáék például Görögországban kedvelték meg a kecskéket olyannyira, hogy már ott helyben eldöntötték, hogy többet nem esznek kecskehúst – Kata pedig azóta jár kecskét simogatni, ha teheti. Dia, a budapesti pedagógus is hasonló késztetésekről számol be: szereti az állatokat, és itt végre a közelükben lehet.
