Mi ez? Kitört a forradalom az IMF-ben?

A valutaalap saját folyóiratában nekimentek a neoliberális gazdaságpolitikának. Mekkora a füstje és a lángja?

A közgazdaságtan iránt érdeklődők körében komoly érdeklődést keltett a Nemzetközi Valutaalap (IMF) három vezető elemzője, Jonathan D. Ostry, Prakash Loungani és Davide Furceri által jegyzett, a neoliberális gazdaságpolitika mint univerzális csodagyógyszer használhatatlanságára rámutató elemzés. A cikk az IMF zászlóshajójának számító Finance & Development című folyóiratban jelent meg csütörtökön, és az egyik oldalon döbbenetet és értetlenséget, a másikon óvatos optimizmust vagy éppen üdvrivalgást váltott ki. A londoni city globális napilapja, a Financial Times azonnal cikket szentelt a publikációnak, felhíva a figyelmet arra, hogy az írás az IMF-ben folyó élénk vitákat tükrözi. A Financial Times mindenesetre leszögezi, hogy magának a szónak a leírása, hogy „neoliberalizmus”, már eleve provokatívnak hat a kiadványban.

A lap megszólaltatta az egyik szerzőt, Jonathan Ostryt is, aki elismerte: ezelőtt akár csak öt évvel is lehetetlen lett volna, hogy az IMF folyóiratában egy ilyen cikk megjelenjen, mindazonáltal sietett leszögezni, hogy véleményük nem tartozik a fősodorba a valutaalapnál: a lap az elemzést teoretikusok közötti vita részeként fogja fel, ellenpéldaként hozva David Lipton, az IMF második számú vezetőjének május 24-i, a globalizáció és a szabad kereskedelem előnyeit kidomborító előadását. A Financial Times szerint a vita erősen politikai töltetű, tekintve, hogy olyan korban élünk, ahol a választásokon győzni akaró politikusok egyre gyakrabban hangoztatnak protekcionista, globalizációellenes nézeteket.

Jellemző, hogy a baloldali Guardian a cikkről írt elemzésében kedden egyenesen a neoliberalizmus haláláról írt, megjegyezve, hogy „sokáig a fősodorba tartozó közgazdászok és döntéshozók még azt is tagadták, hogy olyan, hogy neoliberalizmus egyáltalán létezik, azzal söpörve le a kérdést, miszerint ezt a sértést hiányos fogazatú elégedetlenkedők találták ki, akik sem a közgazdaságtant, sem a kapitalizmust nem értik”. A lap szerint viszont mára megtört a neoliberális konszenzus, és hiába mondták azt a döntéshozók, hogy gyakorlati alapon járnak el, kiderült, ideológiai töltetű programokról volt szó. A Guardian emlékeztet arra is, hogy a 2008-ban kitörő válságot a szokásos módszerrel a mai napig nem sikerült leküzdeni. Ennek egyértelmű jele, hogy Nagy-Britanniában a gazdasági növekedés a második világháború óta a legalacsonyabb szinten van. Nem sikerül visszatalálni a fenntartható növekedés útjára.

A Finance & Development szerzői több, eddig megingathatatlannak hitt gazdaságpolitikai alapelvet minősítenek legalábbis kétes értékűnek, rámutatva a negatív mellékhatásokra.

Először is nézzük, miért olyan érdekes, hogy az IMF folyóiratában a neoliberalizmust kritizálják.

Ismeretes, hogy az IMF mint úgynevezett végső hitelező szerepel a világgazdaságban. A szervezet neve a hírekben általában akkor tűnik fel, amikor egy adott ország gazdaságát sújtó, jellemzően az államadósság szintjének fenntarthatatlanságában megtestesülő krízis olyan szintet ér el, hogy az ország képtelen magát finanszírozni mind a belső, mind a nemzetközi hitelpiacokról. Az effajta válság okait az elmúlt évtizedekben a neoliberális közgazdászok – nagyjából – az állam túlzott szerepvállalásában és ezáltal a központi büdzsé túlméretezettségében, a pazarlónak vélt szociális juttatásokban, a tőke mozgása és a piacon zajló szabad verseny állami szabályozókkal való korlátozásában vélték megtalálni. Utóbbi esetben szintén hibáztatták a válságba jutott ország gazdaságában működő állami szektor vélt túlsúlyát, nehézkességét, versenykorlátozó hatását, alacsony hatékonyságát stb.

Az IMF mint a fent leírt helyzetekben feltűnő diagnoszta és csodadoktor a sikeres működéshez szükséges pirulát 1982-ben készen kapta a Milton Friedman Nobel-díjas közgazdász által vezetett „chicagói fiúk” chilei kísérletének eredményeképpen. A Chilében a hetvenes évek elejétől alkalmazott terápia ekkora hozta meg azokat az eredményeket, melyek Chilét a „gazdasági csoda” országává tették. A program két sarokköve: a hazai pénz- és tőkepiacok deregulációja és a külföld felé történő teljes megnyitása, valamint az állam súlyának radikális csökkentése, mégpedig az állami vagyon privatizációja és költségvetési szigor érvényesítése útján (államadósság csökkentése, fiskális szigorítás).

Az elemzés megállapítja, hogy a példát és a vele járó neoliberális gazdasági modellt a világ számos országában alkalmazták, Indiától Brazílián át Spanyolországig.

A szerzők szerint a neoliberalizmus alkalmazása nem kevés előnnyel járt, különösen a hatékonyabbá váló szolgáltatások, a vállalkozások tőkéhez jutása, az egyszerűsödő kereskedelem munkahelyteremtő képessége területén. Ugyanakkor szerintük fontos megemlíteni, hogy a neoliberális gazdaságpolitika az oka a vagyoni egyenlőtlenségek növekedésének, ami végső soron a társadalmi feszültség növekedéséhez, szociális robbanásokhoz vezetett. Szintén kárhoztatandó az elemzés szerint a tőkemozgások szabályozásának túlzott lebontása, mert teret nyert a rövid távon, elsősorban pénzügyi instrumentumokba spekulatív céllal beruházott tőke (és annak befektetői).

Az úgynevezett forró pénz gyors árfolyam- vagy kamatnyereségre törekedve érkezik és a cél elérése után távozik – veszik górcső alá az egyik problémát az elemzés szerzői. A célország gazdaságához hozzáadott értéke nemhogy esetleg éppen csak pozitív, de gyakrabban kifejezetten romboló hatású, hiszen vad, fundamentális tényezőkkel nem magyarázható kilengéseket idéz elő az adott ország fizetőeszközének árfolyamában és a hitelkamatokban. (E helyütt a tanulmány megállapításai mellett érdemes megjegyezni, hogy nemcsak az a veszélyes, amikor egy ország állampapírjait vagy vállalati kötvényeit a befektetők elkerülik, és ezzel megnehezítik és egyben megdrágítják az államadósság vagy a magánszektor finanszírozását. Ugyanakkora, ha nem nagyobb problémát okoz, amikor egy ország papírjai „divatossá” válnak, úgy a kormányban, mint a lakosságban a túlzott kényelem és magabiztosság érzetét keltve, tékozló magatartást és életmódot gerjesztve. Itt elegendő a görög példára utalni.)

A szerzők szerint a múlt század nyolcvanas évei óta a világon körülbelül 150 olyan válság robbant ki, amelynek előidézője a féktelen, rövid távú spekulációs célokat hajszoló tőke szabályozatlan mozgása.

A neoliberális gazdasági elmélet másik sarokköve az állam minden területen betöltött szerepének szinte válogatás nélküli csökkentése, illetve ennek kikövetelése. Az ebből adódó legfőbb „haszon” az államadósság mérséklődése – lenne. Az IMF folyóiratának elemzése ezt a dogmát is kikezdi. Megemlíti például, hogy az adósság nemzeti össztermékhez viszonyított optimális szintjét a maastrichti szerződés megalkotói például 60 százalékban vélték megtalálni – amit szinte senki nem tart be. A tanulmány kitér a csodagyógyszerként javallott  megszorító intézkedésekre is, amelyek nem minden esetben hasznosak, sőt, van, ahol kifejezetten károsnak bizonyultak.

Tény, az IMF eddig kevesebbet foglalkozott a konkrét adósságszinttel, inkább az adósság mérséklésének ütemére fókuszált. Azonban a fegyver sok esetben visszafelé sült el, miután a csökkentés céljából megemelt adók és illetékek, visszavágott nyugdíjak és állami fizetések egyfelől eltüntették az adott ország növekedési kilátásait, másfelől munkanélküliséget, szociális feszültségeket és politikai instabilitást hoztak magukkal, mint ahogy erre a tanulmány is felhívja a figyelmet.

Úgy a dereguláció, mint az állam szerepének csökkentése, azaz a megszorítások fokozták a jövedelmi egyenlőtlenségeket, pontosan azt a helyzetet idézve elő, ami ellen a neoliberálisok küzdöttek.

Itt érdemes megemlíteni, bár erre az elemzés nem tér ki, hogy a szegény néprétegek helyzetét nagymértékben rontja például az áfa megemelése. Ismert, hogy az áfa a szegények adója, mert ők azok, akik ezt nem tudják sem visszaigényeli, sem a fizetését elkerülni. Ennek ellenére az IMF időnként még mindig áfaemelést sürget – például Romániában.

Kétségtelen, jegyezhetjük meg, hogy az IMF gondolkodásmódjában lassú változás figyelhető meg. Ennek része a görög államadósság kezelése kacsán felvetett adósságelengedés és -átstrukturálás. Ugyanakkor Görögországban továbbra is követelik az állami vállalatok privatizációját, még olyan cégekét is, melyek az állam számára stabil bevételt és nyereséget hoznak. Azaz nagy kérdés – mint ahogy a Guardian is fogalmaz –, hogy az IMF azt teszi-e, amit gondol. Ebből az egyetlen példából is látható, hogy messze van még az az idő, amikor az IMF operatív, az ügyfelekkel közvetlenül tárgyaló alkalmazottai is alaposan elolvassák és teljes mértékben megértik elemző kollégáik gondolatait.