
Fotó: Kurucz Árpád
Az első éles bevetés a finnországi Kaatiala egyik elhagyatott felszíni bányatavában volt. Tökéletes helyszín volt, hiszen óriási vízfelszín állt rendelkezésre, bármilyen probléma esetén a felszínre tudták volna hozni a robotot. Mentésre nem volt szükség, a navigáció, a szenzorok kiválóan működtek. Ezt követően a szlovéniai Idrija higanybányájának egyik függőleges aknájában merült a robot, ahol mindössze negyven centiméteres látótávolság mellett kellett navigálni szűk térben drótkötelek, rácsok, fagerendák között. A föld alá egy teherlift segítségével jutott a robot és a csapat, ahonnét még létrákon közel száz métert kellett ereszkedni; a robotot csörlőkkel engedték le. A portugáliai Urgeirica uránbányájában már 108 méteres mélységig jutott a szerkezet. A bánya felderítése során – az idrijaihoz hasonlóan – függőleges aknában kezdődtek a merülések, majd az onnan induló oldalvágatok kutatása történt meg.
Az igazi kihívást az Egyesült Királyságban található Deep Ecton Mine felderítése jelentette. Az 1858 óta bezárt rézbánya felmérését két robot végezte, három különböző merülési helyszínen, három héten keresztül. A robotok a 125 méteres mélységet is elérték, és számos, eddig nem ismert tárót és járatot derítettek fel, tapogattak le. Habár ez a terület bányászati szempontból nem aktuális – fokozottan védett nemzeti park közepén terül el –, régészeti szempontból számos érdekességet rejt. Az eredeti járatok a víz miatt sok helyen beomlottak vagy valamelyest tágultak, ha a leomló törmelék utat talált magának.




















Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!