Soros és a balliberális sajtó támadása Antallék ellen (2.)

Mark Palmer inkább volt Soros György, mint az Egyesül Államok nagykövete.

Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Mark_Palmer

“1989 novemberében már felmerült egy olyan elképzelés, hogy a nemzetközi pénzügyi szervezetek stabil, számukra megfelelő kormányt igényelnek, függetlenül attól, hogyan alakulnak a vá­lasztási eredmények. Ezt a gondolatot a nyilvánosság előtt Medgyessy Péter miniszterelnök-helyettes fogalmazta meg 1989. november 10-én, amikor arra utalt, hogy egy sajátos összetételű nemzeti kormányt kell alakítani (...). E kormány, mely el­sősorban a központi állami szervekben dolgozó liberális beállí­tottságú hivatalnokokra kívánt támaszkodni, előnyös lehetett volna az SZDSZ számára is. (…) Azt, hogy 1990 januárjában, februárjában a háttér­ben milyen folyamatok zajlottak le, ma még kevéssé tudjuk” – mondta 1991 áprilisában az Eszméletnek adott interjújában Weiner György. Nyilatkozata nem volt túl meglepő, 1989 végén, ‘90 elején érezhetően a liberálisoknak állt a zászló.

Bizonyos köröknek annyira fontos volt a győzelmük, hogy az érdekükben még Mark Palmer, az Egyesült Államok budapesti nagykövete is beavatkozott a választási kampányba (Szabadság tér `89, Duna World, 2014. március 7.), pedig Palmer elvileg George H. W. Bush republikánus kormányát képviselte Magyarországon. A nagykövetről ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy 1988-ban együtt alapította meg hazánkban Soros Györggyel az International Business Centert (IBC), az első nemzetközi üzleti főiskolát (Rebecca Hardin, Kamari Maxine Clarke (szerk.):Transforming Ethnographic Knowledge, 164. oldal), valamint azt is, hogy a Soros György bőkezű támogatását élvező Freedom House alelnöke is volt, tehát nem éppen egy keresztény-konzervatív diplomata. (E tekintetben viszont jól beleillett a James A. Baker vezette külügyminisztériumi gárdába. Maga Baker pedig a Weiner által említett nemzetközi pénzügyi körök szekértolója volt, hiszen a Bretton Woods Bizottság, amelyben Soros Györggyel együtt ő is helyet kapott, a neoliberális gazdaságpolitika, az IMF és a Világbank érdekeinek támogatására jött létre.)

Az SZDSZ ennek megfelelően magabiztosan várta az 1990-es országgyűlési választás eredményét, az első fordulóban viszont a voksok 21 százalékával a második helyre szorult az MDF mögött. Ráadásul a másik két nemzeti párt, az FKgP és a KDNP is erősen szerepelt, a szocialisták pedig páriának számítottak, a nyugati liberálisok és tőkések favoritjának reményei egyelőre tehát szertefoszlottak.

Pedig a sajtó (majdnem) megvolt hozzá

De lépjünk vissza még egyszer 1989-be! A Nemzeti Kerekasztal megalakítása az év júniusában a rendszerváltozás békés jellegét volt hivatott szavatolni. Az állampát, az Ellenzéki Kerekasztal tagjai és a társadalmi szervezetek egy sor fontos kérdésben, többek között a választás lebonyolításának részletszabályaiban is megegyezésre jutottak. A médiaviszonyok kiegyensúlyozásáról viszont nem született döntés, ami leginkább az SZDSZ mesterkedésének tudható be.

A liberálisoknak nem állt érdekükben egy kompromisszumos sajtószabályozás elfogadása. Erre egyértelműen utalt Haraszti Miklós, az SZDSZ fő médiapolitikusa, amikor azt nyilatkozata: „mi tudtuk, mit akarunk. (…) más pártok pedig egyszerűen nem értették a feladatot”. (Ferenczi Krisztina: Előjáték a sajtószabadsághoz. Telehír. A televízió dolgozóinak lapja. 1994. november. Különszám. 52. Közli Paál Vince (szerk.): A magyarországi médiaháború története. Média és politika 1989–2010. Budapest, CompLex, 702–703.)

Hogy mennyire így volt – értsd: hogy mennyire tudták a szabaddemokraták, hogy mit akarnak – azt a következő, a Médiatudományi Intézet egyik tanulmányából származó idézet tökéletesen szemlélteti: “A média hatalmával leginkább tisztában levő ellenzéki formáció már hónapokkal a választásokat megelőzően szinte az összes politikai reklámidőt előre lekötötte a televízióban.” Az SZDSZ számításait azonban 1989 késő őszén a minisztertanács keresztül húzta, amikor utolsó határozatainak egyikével átszervezte a Magyar Televízió vezetését, amely a választásokon induló pártoknak egyenlő időtartamú műsoridőt adott arra, hogy programjaikat a választópolgárok előtt bemutathassák.

Fotó: Wikipédia

Ettől függetlenül a magyar sajtó döntően baloldali-liberális dominanciájú maradt, ahogy az első részben bemutatott washingtoni jelentés is megállapítja.

A Soros Alapítvány is a zsebébe nyúlt

Jelentős összegekkel szállt be az SZDSZ kampányába a magát pártoktól független szervezetként meghatározó Soros Alapítvány is. Ehhez a saját működési szabályzatát “rugalmas értelmezésére” volt szükség, amiről a következőt olvashatjuk a szervezet iratai között: “Pártszerűen működő politikai szervezetek: Itt elsősorban az MDF-ről van szó, illetve érintőlegesen az SZDSZ-ről. Mivel a[z alapítvány pályázati] kiírás[ai] szerint politikai pártokat nem kívánunk támogatni, s ezek a szervezetek már hónapok óta bejelentették, hogy pártnak tekintik magukat, így értelemszerűen elesnek az Alapítvány segítségétől. Javasolnám viszont, hogy olyan esetekben, ahol ezek a szervezetek érintettek, pl. egy klub működtetésében (vagy lap kiadásában), a konkrét tevékenységet támogassuk, még ha szorosan közel is áll hozzájuk.”

Hangsúlyozandó, hogy az idézett dokumentum az MDF vonatkozásában kizárólag a “liberális klubjai”, mint például a gödöllői Ellenzéki Klub támogatását szorgalmazza. Ami pedig a sajtót illeti, kiderült belőle, hogy 1989 decemberében, tehát már kampányidőszakban 5 millió forintot adott az SZDSZ-es Beszélőnek, amelyet az év folyamán az állambiztonsági iratok tanúsága szerint Soros segített hetilappá szervezni, miközben arra is kísérletet tett, hogy megszerezze a Magyar Nemzetet, korának legtekintélyesebb közéleti napilapját.

Az első rész IDE kattintva érhető el.