– Ezzel gyakorlatilag felmenti a brit vezetést?
– Azért nem teljesen. A brit konzervativizmus teljesen kiüresedett, nincs már értelem benne. Jogos észrevétel, hogy Truss volt a legrövidebb ideig hivatalban lévő brit miniszterelnök, de az is elképesztő, hogy Tony Blair távozása óta döbbenetes ütemben fogyasztottunk el öt kormányfőt; most jön majd a hatodik. Az egész politikai életünk nem működik. A Konzervatív Párt katasztrófája volt, amikor előtérbe került David Cameron, George Osborne és Michael Gove – főleg utóbbi az előző hatalom, az Új Munkáspárt politikáját majmolta, Tony Blairt tekintve a mesternek. Az Új Munkáspárt egész politikája egy félmegoldással mozdult el az angol alkotmányos hagyománytól az európai, kontinentális normák felé, beleértve ebbe a skót, északír és walesi devolúciót, a hatalmi jogkörök átadását is. Az ilyen félmegoldások aztán instabilitást eredményeznek, a dolgok sem innen, sem onnan nézve nincsenek rendben. A konzervatívoknak semmilyen receptjük nem volt arra, hogyan lehetne kiigazítani az Új Munkáspárt tizenhárom éven át, 1997 és 2010 között erőltetett politikáját.
Ugyanazt a hibát követték el, mint amikor a második világháború után nem tettek rendet a munkáspárti Attlee-kormány után.
Vegyük például az azóta is fennálló NHS-t, az Országos Egészségügyi Szolgálatot! Ez valami borzalom, reformálatlan és reformálhatatlan. A brit Konzervatív Párt az elmúlt évtizedekben jutott abba az abszurd helyzetbe, hogy annyit igazodott másokhoz, hogy végül semmi nem a sajátja. Most jött el a pillanat, hogy meg kell fizetni ennek az árát. Mégis, milyen értékek mentén politizálnak? A brit konzervatív hagyomány nem azonos a kontinentális Európa nagy részéével, a vérrel, röggel és a hittel. Hanem a szabadságjogok védelmét jelenti, amelynek főként a magántulajdon az alapja. Ezt kezdte ki aztán a szocializmus, az Attlee-kormány államosításai, majd a jóléti állam, amely mindenkinek jól odatartotta a tőgyét, hogy fogyasszon csak! Az államon élősködtek, a konzervatívok pedig nem ismerték fel ennek a veszélyét.
– Most úgy beszél, mint Margaret Thatcher, amikor a dajkaállamot ostorozta…
– De ez már az egész nyugati világ problémája. Egész államokat alakítottak át erre a modellre, aztán szajkóznak hozzá a fajokról és a genderről. Az elit képviseletében a „woke” elit mondja meg, hogy merre, hány méter van a nem „woke” társadalomnak. A brit Konzervatív Párt 2010 óta van uralmon, de nem tett semmit.
– És a brexit? Hol jön ez a képbe?
– Az külön történet. Az eliteknek nem tetszett, hogy megelégeltük, hogy megmondják nekünk, mit gondoljunk. De a Konzervatív Pártban is ellenálltak a népakaratnak, már-már úgy nézett ki, hogy visszazuhanunk a XVII. századba, a polgárháború időszakába, és az alsóház veszi át az irányítást a kormány felett. Ismeri-e David Goodhart elméletét a bárhol lévőkről és a valahol lévőkről? Az előbbiek a nemzetközi liberális értékeket hirdetik az utóbbiakkal, az egy adott helyen, a hagyományban, a történelemben gyökerezőkkel, ha úgy tetszik, az egyszerű emberekkel szemben. A brexitnépszavazás a valahol lévők akaratnyilvánítása volt a bárhol lévőkkel szemben, de végső soron mégis az utóbbiak győzelme. A May-kormány lényege volt, hogy visszájára tudja-e az egészet fordítani az alsóház segítségével.
– Ha jól értem, a brexitet azért mégiscsak a jó irányba tett lépésnek tartja…
– Volt benne potenciál, de nem sok jó sült ki belőle. Belebukott a miniszterelnök, mire lett valami belőle, aztán meg jött a Covid. Az európai jognak és az európai emberjogi egyezménynek nem fordítottunk hátat. A törvénytelen bevándorlók pedig eközben áramlottak az országba. Ott a szociális segély, ott az egészségügyi ellátás. Ne felejtse el, hogy önökkel ellentétben mi azelőtt régen nem voltunk soketnikumú birodalom.
– Jó lehet mindezt olvasnia Liz Trussnak, hiszen végül is olyasmikbe bukott bele, amikbe bárki belebukott volna.
– Álljon meg a menet! Ő egynek a próbáját sem állta ki ezek közül. Tagkönyves konzervatív vagyok, jogomban áll szavazni a pártvezetőre, de valahogy egyikükre sem fanyalodtam rá. Truss sem intellektuálisan, sem a szónoki képességeit tekintve nem alkalmas.
Válságidőben még a mi féldemokratikus rendszerünkben is el kellene tudni magyarázni a szavazóknak, hogy válság van.
– Ahogy Winston Churchill vért, verítéket és könnyeket ígért?
– Valahogy úgy. Például a Covid idején, amely háborús léptékben követelt áldozatokat. De azért nem a pestis: meghalt vagy kétszázezer ember a 65 millióból. Az erre adott reakció is arra vallott, hogy fogalmuk nincs, mit kellene tenni. Lezárni egy liberális demokráciát? Ahogy Kínában tették, amely az egyén feletti kontrollra van kitalálva? Még a második világháború idején sem zártak be bennünket! Szégyenteljes, hogy ez egy konzervatív kormány alatt eshetett meg.
