Örök nyomot hagy a magyar segítség Ukrajnában

Az Ökumenikus Segélyszervezet az elsők közt sietett Ukrajna segítségére a háború kirobbanása után, később pedig Magyarország legnagyobb humanitárius programját vezényelték le. Munkatársaik ott voltak a menekültáradat megindulásánál, a bucsai mészárlást követően és a frontvonal közelében. Lehel Lászlót, a segélyszervezet elnök-igazgatóját az elmúlt év mérlegéről, a magyar–ukrán kapcsolatokról, a segély megdézsmálásáról, a hosszú távú tervekről kérdeztük.

20220502 Budapest Lehel László, az Ökumenikus Segélyszervezet elnök-igazgatója fotó: Kurucz Árpád (KA) Magyar Nemzet Fotó: Kurucz Árpád

– Egy éve robbant ki a háború, vontak már mérleget?
– Természetesen, minden héten megtesszük. Saját mércénk, az együttműködő nemzetközi szervezetek és a magyar kormány is megköveteli a naprakész információkat. Túl sok adattal senkit nem terhelnék, de a legfontosabb számok: több mint 242 ezer embernek segítettünk, és átléptük a 1600 tonnányi kiosztott humanitárius segélyt. Hogy el tudják képzelni, egy kamionba körülbelül húsz tonna fér be. 

A természetbeni adomány értéke meghaladja a 18 millió dollárt (6,8 milliárd forintot). Egyedül Kárpátalján 250 olyan intézmény támogatunk, ahol menekülteket helyeztek el.

– Mi volt a legnagyobb kihívás?
– Mindez óriási logisztikai feladatot jelent. Mondok egy példát: nagyon nehéz olyan fuvarozót találni, aki Magyarországról hajlandó levezetni a kelet-ukrajnai frontvonal közelébe. Ezt úgy oldottuk meg, hogy Beregszászon létrehoztunk egy köztes raktárt, ahol átpakoljuk a szállítmányt ukrán rendszámú kamionokra, mert az ukrán sofőrök vállalják a feladatot. Azért sokat segített az is, hogy 1998 óta jelen vagyunk Kárpátalján, illetve 2014 óta szélesebb körben Ukrajnában, így már rengeteg kisebb helyi szervezettel kapcsolatban voltunk.

– A háborúval együtt változott a segítség módja is? 
– Igen, elmondható, hogy először gyorssegélyezésre van szükség, és utána következhet az újjáépítés és a rehabilitáció. Az első szakaszban Magyarország legnagyobb humanitárius programjának köszönhetően elsősorban a menekülteket támogattuk országszerte. 

Aztán miután tavaly tavasszal az oroszok kiszorultak Kijev megyéből, a térséget bejárva már megfogalmazódott a gondolat, hogy érdemes lenne olyan újjáépítéseket vállalni, melyek örök nyomot hagynak. 

Hiszen míg azt esetleg könnyebben elfelejtik, hogy kitől kaptak élelmiszert, addig például egy iskola felújítása örök érték. Ezért a következő szakaszban a borogyankai kistérségben konténeróvodát építettünk, hamarosan kezdődik egy iskola felújítása, a bucsai járásban pedig egy egészségház felhúzása. Mindehhez kellett a kiváló együttműködés: a Külgazdasági és Külügyminisztériumtól megkaptuk a lehetőséget, hogy javaslatokat tegyünk, mire lenne érdemes költeni. Jól átgondolt stratégia áll minden döntés mögött.

Fotó: Ökumenikus Segélyszervezet

– Ott vannak a frontvonal közelében is?

A legtávolabbi pontok, ahová eljutottunk, az Harkiv, Zaporizsje, Dnyipro és Herszon. Ezek a térségek a mai napig is közvetlen bombázások alatt állnak. 

Itt elsősorban még humanitárius segítségre van szükség. Összességében sehol nem tapasztalható élelmiszerhiány, de a menekültek ellátása külön figyelmet igényel. Mi azokkal törődünk, akiknek nincsenek meg az anyagi lehetőségei, hogy Európába meneküljenek vagy akár Kárpátalján húzódjanak meg. Nekik legfeljebb annyira futja, hogy húsz-harminc kilométerrel beljebb mozogjanak a fronttól, annak reményében, hogy mihamarabb hazatérhetnek. Az ő ellátásukra is koncentrálunk.

– Megjelentek olyan nyugtalanító hírek, hogy Ukrajnában néhányan még a háborús helyzetben is megpróbálnak nyerészkedni. Mit tehetnek az ellen, hogy ne dézsmálják meg a segélyszállítmányokat?

Nagyon egyszerű: biankóba nem adunk senkinek semmit. 

A gyakorlatban ez úgy működik, hogy a szállítmány indulásakor van egy pontos listánk. Mikor megérkezik Beregszászra, az átrakodásnál újabb lista készül. Mikor lerakodunk a célállomáson, ismét. Minden pontosan dokumentálunk, a saját munkatársaink végzik az ellenőrzéseket. Ebben a láncban nem fordulhat elő, hogy néhány kamion „eltéved”. Nem is fordult elő még velünk hasonló.

Fotó: Ökumenikus Segélyszervezet

– Egy évvel ezelőtt arról beszélgettünk, hogy sosem látott összefogás formálódott Magyarországon a bajba jutott ukránok megsegítésére. Kitart még az adakozókedv?
– Valóban hihetetlen összefogást tapasztaltunk: ha valaki a háború kirobbanása után felkereste a telephelyeinket, szinte be sem tudott lépni a rengeteg adománytól. Húsz-harminc önkéntesünk dolgozott folyamatosan. Ez a kezdeti szakasz ma már nem annyira jellemző, kevesebb a felajánlás cégektől és magánszemélyektől is. Az első szakaszban még a magyar kormányzati támogatás volt a meghatározó. Mostanra inkább a nemzetközi donorok vannak többségben. Ez a gyakorlatban úgy működik, hogy az Ukrajna megsegítéséért felelős nemzetközi szervezetek, amelyekhez a támogatások befutnak, pályázatokat írnak ki, amikért mi indulunk.

Összességében elmondhatom, hogy a nagy fellángolásnak már vége van, de a források stabilak.

– Milyen a viszony az ukránokkal magyar segélyszervezetként?
– Sokszor jártam az utóbbi időben Ukrajnában, és persze a munkatársaimtól is folyamatosak a visszajelzések, így elmondhatom, hogy a humanitárius segítségnyújtás elválik a nagypolitikától. Velünk az ukrán kormányzók, önkormányzati vezetők mindig nagyon nyitottak voltak. Volt, hogy szóvá tették: „Látjuk, hogy a nagypolitikában vannak gondok, de tegyük ezt félre, ránk számíthattok.” 

Olyan megjegyzést sosem hallottam, hogy gondjuk lett volna a magyarokkal. A mi tapasztalataink kedvezők, minden támogatást megkaptunk.

– Kárpátalján a magyarság megmaradása is tét. Ebben próbálnak segítséget nyújtani?
– Igen, sőt 1998 óta ezt tesszük. Beregszászon külön szervezeti egységünk is van. Hogy néhány példát említsek: minden télen kiemelt figyelmet fordítunk a magyar lakosságra, hogy tüzelőanyaggal, akár kályhákkal támogassuk őket. Az időseknek klubot hoztunk létre, tanfolyamokat indítottunk a munkavállaláshoz. Arra is nagyon ügyelünk, hogy a menekültek támogatása mellett ne sérüljön az ott élő, szociálisan rászoruló magyarság sorsa. Egyébként én a részükről nem éreztem soha, hogy az ukrán menekültek megsegítését rossz néven vették volna. 

Ellenkezőleg, a magyar közösségek is nagy szeretettel és törődéssel fogadják őket, nagyon aktívan részt vesznek a segítségben.

– Ukrajnában tapasztalta, hogy belefáradtak a háborúba?
– Változó, megéltem már többféle hangulatot. Láttam a mély letargiát, mikor azt mondták, mindegy hogyan, csak legyen már vége. Aztán jött egy korszak, mikor elhitték, mindent vissza fognak foglalni. Utána ismét következett egy mélypont, mert sehol nem volt áram. Igazi hullámvasút a lelkiállapotuk.

Fotó: Ökumenikus Segélyszervezet

– Az ukrajnai feladatoknak van-e hatása a többi, köztük a magyarországi tevékenységükre?
– Forrásokat tekintve a magyar munkánkat egyáltalán nem érinti. A háborúnak annyiban van hatása, hogy nekünk is nagyon komolyan megnőttek a rezsiköltségeink. Ezt takarékoskodással, illetve külön alapból próbáljuk fedezni. A világ többi pontján már nehezebb a helyzet. Jelen vagyunk még Irakban, Afganisztánban és Etiópiában. Félő, hogy ezeken a területeken csökkenhet majd a támogatás. Igyekszünk a magyar forrásokat külföldiekkel kiegészíteni vagy megerősíteni.

– Ukrajnában hosszú távra terveznek?
– Igen, azt hiszem, legalább két-három évvel számolhatunk. Persze a legjobb az lenne, ha minél előbb véget érne a háború. Nyilvánvalóan a segélyszervezeteknek az újjáépítésben is lesz szerepük. Ahhoz viszont, hogy ne az legyen, hogy valami felépítünk, aztán másnapra lebombázzák, nyilvánvalóan béke kell. Bár vannak még csodák: a háború kirobbanása előtt közös együttműködésben húztunk fel egy védett házat anyák számára Herszonban. A települést elfoglalták az oroszok, aztán visszafoglalták az ukránok. De az épület még mindig áll!

Borítókép: Lehel László, az Ökumenikus Segélyszervezet elnök-igazgatója. (Fotó: Ökumenikus Segélyszervezet)