Hiteltelen szuperhősnő

A Brie Larson által alakított új szuperhőskarakter nem tudja felvenni a versenyt a sokkal érdekesebb és egyedibb Doctor Strange-nek szentelt előtörténettel.

Újabb eredetfilmmel rukkolt elő a Marvel Comics, de a Brie Larson által alakított új szuperhőskarakter nem tudja felvenni a versenyt a sokkal érdekesebb és egyedibb Doctor Strange-nek szentelt előtörténettel. A Marvel kapitány ezért megmarad a szintén érdektelenre sikeredett Pók­ember-, Hulk- vagy Thor-karakterek eredetfilmjeinek felejthető szintjén.

Mint minden Marvel-szereplő, a Marvel kapitány is szorosan kapcsolódik a képregény univerzumához. A sikeres Bosszúállók – Végtelen háború úgy maradt félbe, hogy miután a főgonosz Thanos kiirtotta a világegyetemben létformáinak felét, Nicholas Joseph Fury ügynök (Samuel L. Jackson) segélyjelzést küldött Marvel kapitánynak. Ezért szinte kötelező volt készíteni a Super Girlre kísértetiesen hasonlító női szereplőről egy filmet.

Ennek persze gazdasági okai is vannak, hiszen minden bőrt le kell húzni erről a töretlenül népszerű műfajról, amelynek rendezésére ezúttal egy hölgyet, Anna Bodent kérték fel, de a mozit nem bízták teljesen rá: társrendezőként Ryan Flecket kapta, akivel a forgatókönyvet is közösen jegyzik. A készítők in medias res csapnak bele a történetbe, amely a Hala bolygón kezdődik, ahol a nemes kree harcosok egy elitcsapatát arra készítik fel, hogy eredményesen küzdjenek meg a veszélyes alakváltó skrull fajjal.

Hogy miért érdemes megnézni a huszonegyedik Marvel-képregény-adaptációt? Leginkább azért, hogy kikapcsolódjunk, ugyanis ez a film nem kínál maradandó élményeket, nem boncolgat kényes társadalmi problémákat, és a vörös macskát kivéve maradandó nyomot hagyó szereplőket sem vonultat fel. Bár Samuel L. Jackson és Brie Larson jól kiegészíti egymást, ezenkívül többet nem nyújtanak.

A főgonoszt megformáló Jude Law alulmúlja magát, az egyetlen jó színészi alakítást Annette Beningtől látjuk, aki bár rövid időre tűnik fel a filmvásznon, mégis végtelenül elegáns. Az 1990-es években játszódó film tagadhatatlan előnye, hogy jól felidézi a korszak jellemző életérzését, a poénok nem erőltetettek és csak a legszükségesebb jelenetekhez használ CGI-technikát, inkább a valódi díszletek és a maszkmesterek művészi munkájára alapoz.

Marvel kapitányt borítékolhatóan a zászlajukra tűzik majd a feministák, ugyanis ebben a szereplőben semmiféle lágyság, esendőség vagy gyengeség nincs. (Ha néha nem mosolyogna, azt hihetné a néző, hogy robotot lát.) A főhős gyermekkora óta felveszi a versenyt a másik nemmel, de mégis, hiába küzd – láthatóan sikerrel a női egyenjogúságért –, a film végén Kree parancsnok mégis „tárgyként”, egy fegyverként nevezi meg.

Természetesen üdítő egy olyan erős, női szuperhős, aki előreláthatóan az egész univerzumot megmenti majd, de számomra mégis ott hibázik az alaptörténet, hogy hősünket inkább férfiként tudnám elképzelni, semmint nőként, mert karaktere a nők mivoltának csak egy szeletét mutatja meg, olyan egysíkú szerepet öltve magára, ami által hiteltelenné válik.