Háborúellenes tabló nőkkel

A drámairodalom több nagy női szerepét Euripidésznek köszönhetjük, gondoljunk csak Medeiára, Hekabéra, Andromakhéra, Iphigé­niára, Elektrára vagy a Bacchánsnők alakjaira. De mielőtt bólintanánk, hogy lám, több mint 2400 évvel ezelőtt mily maradandó értéket hozott létre egy feminista alkotó, lássuk be, hogy jóval összetettebb magyarázata lehet annak, hogy a tragédiaköltő ily kiemelt figyelemmel fordult a női sorsok felé. Euripidész legutóbb a Maladype Színház repertoárján tűnt fel: a Trójai nők című tragédiáját a nemrég Hevesi Sándor-díjjal elismert Szabó K. István rendezésében vitték színre a fővárosban, egy Mikszáth téri lakásban, azaz a Maladype Bázison.

Anyóshibáztatás - Varga Mária Hekabé és Huszárik Kata Andromakhé szerepében Fotó: Soós Lajos Forrás: MTI/Soós Lajos

Gyakran elhangzik, hogy a történelemkönyveket a győztesek írják, de az irodalomnak a vesztesek története is értékes forrás. A legyőzöttek méltósága visszatérő témája Euripidész drámáinak is, csakúgy, mint a bosszú számtalan arca és útja, a lélek megannyi torzulása. A Trójai nők szuggesztív tabló, amely ezeknek sokféle árnyalatát láttatja.

Az akhájok lerombolták Tróját, megölték a férfiakat, és épp elosztották maguk között a trójai nőket. A gyászoló asszonyok, lányok most értesülnek arról, hogy a győztesek mit döntöttek az életükről. Megtört, de büszke nők, akik hősöket gyászolnak. Tudják, hogy becsületes harcban legyőzhetetlen volt, mégis porba hullt az erős város. De „Tróját nem győzték le, csak elgáncsolták” – mondja az egykori királyné a Maladype Színház előadásában.

Euripidésznek köszönhetjük, hogy Homérosz művéből kiragadta ezeket az epizódokat, és a másik szempontból is látni engedi mindezt, nemcsak a hősöket, hanem a háború természetét is, amely – akárcsak az emberé – semmit sem változott az évezredek alatt. Az elveszés ilyen koncentrált megjelenítése Jean-Paul Sartre-t is inspirálta, az ő átiratát Illyés Gyula fordította magyarra. Ezt a szöveget gyúrta, alakította tovább Szabó K. István, amíg megszületett ez a képekre bontott, szikár, mégis rendkívüli energiákkal működtetett előadás.

A művelt görögök embertelenségével szembesülünk az Európa és Ázsia között lezajlott háború végén – bármennyire is kézenfekvő kortárs áthallásokat kínál ez az alaphelyzet, a rendező nem szűkíti ilyen rácsok közé ezt a drámai víziót, a többszörös átdolgozás ellenére is Euripidész hangját hallhatjuk és az istenek ocsmány játékainak kiszolgáltatott embert láthatjuk.

Aki nem ismeri Kasszandra történetét, az is elhiszi a Tankó Erika által megformált lánynak, hogy nem a téboly beszél belőle. Viszolyogtató öröme a halál fölött, libbenő menyasszonyi fátyla, röppenő mozdulatai furcsa kontrasztban vannak okos okfejtésével, amelyben arra világít rá, hogy nem az övéik a vesztesek, hiszen a trójai férfiakat tisztességgel eltemették a szeretteik, míg az ostromló görögök halottai idegen földbe kerültek. A görögök egy ringyó miatt hátrahagyták a tisztességes asszonyokat és háborúzni vonultak – mutat rá a vérontás okának esztelenségére.

Az idén Jászai Mari-díjjal kitüntetett Huszárik Katát Andromakhé szerepében láthatjuk, ő Hektór özvegye, karjában a gyermekükkel érkezik. Jó ember, de most kegyetlen – talán életében először. Anyósát, Hekabét szembesíti azzal, hogy ő az okozója az összes halálnak, ő az egyetlen felelőse Trója pusztulásának, amiért a jóslatok ellenére nem ölte meg gyermekét, Pariszt még születésekor. Egy anya beszél egy másik anyával. Egy nővel, aki mögött boldog élet van, egy nő, akire csak szenvedés vár. Huszárik Kata játékában a pátoszmentes visszafogottság a legmegrendítőbb: ahogy a gyermekéhez beszél, akit a halálba kell engednie, a tekintete is kiüresedik a karjaival együtt.

A Bödők Zsigmond által megformált karakterek sajátja a játék, és ez bármennyire groteszk is, feloldja a tragédia sűrűségét, a nézőnek elviselhetővé teszi azokat a borzalmakat, amelyeket az előadás – jó érzékkel – amúgy is a közönség képzeletére bíz. A színész – az egyetlen férfi a színen – ezzel az abszurdba hajló karakterformálással éri el, hogy jelenléte ne az erőszak direkt megjelenítése legyen. Minden alakban karikatúra marad, akár fontoskodó hírnökként, akár istenként vagy felszarvazott férjként áll előttünk.

Anyóshibáztatás – Varga Mária Hekabé és Huszárik Kata Andromakhé szerepében Fotó: MTI/Soós Lajos

A Szilágyi Ágota által alakított Heléna mintha egy szappanoperából lépne elénk, közönséges és veszélyes nő. Évődése, vádaskodása, hamis könnyei megmosolyognivalók, ezeket a váltásokat pedig csupán szemvillanásaival is jól érzékelteti a színésznő. A leegyszerűsített karakter a szórakoztatáson túl jól példázza Kasszandra szavainak igazát: mily méltatlan egy ilyen nőért halálba indulni. A mítoszokból tudjuk – de az előadás is előrevetíti –, milyen végzet vár a trójai nőkre, míg Heléna – aki itt nem áldozat – hosszú, boldog életet él Spártában, majd megistenül.

Varga Mária Hekabé-alakítása nekem a legnagyobb színházi élmények között marad. Az egykori Trója királynéja köré összpontosul az előadás egésze: vele osztja meg lánya, Kasszandra a vízióit, vele perlekedik két menye, a megtört Andromakhé és a dölyfös Heléna, bár ezek a párbeszédek többnyire inkább monológok – mint az életben is gyakran.

„Íme, a gyermek, akitől egy egész hadsereg rettegett” – jegyzi meg Hekabé kisunokája holttestét felemelve. Ez a pillanat, ahogy áll a hóhérral szemben, kezében a foltos kendővel, ez a darab esszenciája: Tróját mégsem lehet megsemmisíteni. Ebben a Hekabéban van valami eltiporhatatlan: a hangja, a tekintete, az arca olyan koncentrált jelenlétet teremt, hogy a néző azt érzi, ez a nő valóban évezredek óta áll a tengerparton egy elpusztított város mementójaként. Méltósága és a józansága pár pillanatra még az isteneket is főhajtásra készteti.