Mindannyiunk történelme

Most első ízben nemcsak képernyők és kijelzők előtt merenghetünk közös múltunk személyes emlékein, hanem a MNG nagyszabású kiállításán is megnézhetünk 350 darabot a gyűjteményből.

A Magyar Nemzeti Galériában nyílt tárlat tizenhat, önálló installációban megjelenő történet köré épül Fotó: Kurucz Árpád

Azok, akik interneteznek, és érdekli őket a történelem vagy a saját családtörténetük, biztosan ismerik a Fortepan digitális fotóarchívumot. Most első ízben nemcsak képernyők és kijelzők előtt merenghetünk közös múltunk személyes emlékein, hanem a Magyar Nemzeti Galéria Minden múlt a múltam című nagyszabású kiállításán is megnézhetünk 350 darabot a több mint 110 ezres gyűjteményből.

Ha már privát történelem, engedtessék meg nekem is egy kis személyesség: a nagymamám is abban a váci Forte- gyárban dolgozott, ahonnan az egész országot ellátták analóg fotópapírral, vegyszerrel és filmmel, amiről az archívum a nevét kapta. Hobbiszinten magam is foglalkoztam labortechnikával, és remek képeket nagyítottam olyan, rég lejárt szavatosságú Forte papírokra, amelyeket még a nagymamám hozott a gyárból.

Arra már Baán László, a Szépművészeti Múzeum–Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója hívta fel a figyelmet a tárlat sajtótájékoztatóján: nemhogy a képek többségét készítő amatőrök, de még a többnyire tudósítóként dolgozó profik sem gondolták volna soha, hogy egyszer kiállítják a fotóikat. – Közös történelmünk száz éve látható itt; mindenki fotói mindenkinek – tette hozzá az igazgató. Virágvölgyi István kurátor elmondta: a lassan tízéves Fortepan két legfontosabb ismérve, hogy közös és szabad, célja pedig a történelem bemutatása a privát ember nézőpontjából, és annak az intimitásnak a láttatása, ami csak a privát fotókban föllelhető.

A Magyar Nemzeti Galériában nyílt tárlat tizenhat, önálló installációban megjelenő történet köré épül
Fotó: Kurucz Árpád

A koncepció tizenhat, önálló installációban megjelenő történet köré épül a legkülönbözőbb témákban, a boldog békeidők polgári idilljeitől a szibériai hadifoglyok hétköznapjain át az ötvenes évek bűnügyi fotóiig. Látunk aranyosan abszurd képeket indián fejdíszben karácsonyozó értelmiségi családról vagy nehézbúvár kezét fogó kisfiúról. Látunk olyan jól öltözött dámákat és gavallérokat az 1900-as évek elejéről, hogy elfog minket a sárga irigység, és megfogadjuk, hogy még zoknit sem veszünk többet a kínaiban. Látunk csont-bőr tehenet földolgozó hadifoglyokat, gázmaszkos fegyvereseket és amputált lábú hadirokkantakat, akik olyan tekintettel merednek a kamerába, hogy az még a legmilitánsabb látogatóból is pacifistát csinál egy életre.

A legszemkápráztatóbb mutatvány kétségkívül Schoch Frigyes sztereó­fotó-sorozata, amelyet egy modern, digitális sztereónéző segítségével csodálhatunk meg. Vagány ötlet a több képből összeállított fiktív budapesti utca, amelyen „végigsétálva” még arról is álmodozhatunk, hogy bemegyünk egy kedves, kopott kis üzletbe megjavíttatni a töltőtollunkat valamikor a hatvanas években.

A kiállítás augusztus 25-ig látható a Magyar Nemzeti Galériában.