Amikor múzeumban járunk, sokszor nem gondolunk arra, hogy a vitrin mögötti vagy a falon függő műtárgyak – legyenek azok kardok, ékszerek, kerámiák, papírok vagy éppen festmények, szobrok – ha nem pont egy bombabiztos raktárban vészelték át a viharos huszadik századot, akkor eléggé romlott állapotban is lehettek, mielőtt oda bekerültek. A lebombázott Budapesten például rengeteg műtárgy sérült meg, van, amelyiket csak mostanában restaurálták.
A Kő/papír/freskó – Megmentett műkincsek 2019 című kiállításon hagyományosan a Magyar Képzőművészeti Egyetem restaurátorhallgatói mutatják be a diplomamunkáikat, vagyis azokat a műtárgyakat, amelyeket az elmúlt évben vagy években helyreállítottak – mindezek az ország különböző nagy múzeumaiból származnak. Az időszaki tárlat nemcsak a végeredményt szemlélteti, hanem a restaurálás egész folyamatát, a műtárgyak előtte/utána állapotát is bemutatja, ami különösen érdekes, és jó néhány esetben egészen megdöbbentő, hogy gondos tervezéssel és jól kiválasztott technikákkal milyen menthetetlennek ítélt festményeket vagy szobrokat állítanak helyre a jó kezű restaurátorok.
Ilyenből számtalan van: a terem fölött lóg például egy hatalmas, 129 elemből összeállított, kovácsoltvas, neobarokk lámpaszerkezet, amelyet most szénfeketének látunk, ám a kezelés előtt felismerhetetlenül rozsdabarna volt a felülete. Itt van Gárdonyi Géza petróleumlámpája is az 1900-as évek elejéről, amelynek világoskék, virágos-indás búrája darabokra tört. De az üvegrestaurátor alapos munkájának hála, alig látszik a visszaragasztás és a kiegészítés nyoma. Egy műtárgy restaurálásakor a folyamat fele általában a kutatással és a tervezéssel telik el, hisz vannak olyan festmények is, melyeknek fél évig kutatták a történetét, analógiákat keresve hozzájuk, vagy vizsgálták a festékrétegeket, majd több restaurálási tervet is készítettek a hallgatók, melyek közül egy szakmai zsűri hagyta jóvá a végleges megoldást.
Fotó: Kurucz Árpád
Mert nem lehet csak úgy, egy 1880-as években készített aradi glóbuszasztal (amely a kiállítás egyik legkülönösebb tárgya) helyreállításába fogni, melynek gömbjét a szokásos fa helyett papírból készítette az aradi könyvkötőmester. Így a papírrestaurátorok feladata volt újból összerakni a szétszakadt, töredezett földgolyót. A műtárgy alsó részét láthatóan kicserélték, és az idők során az eredeti stílustól elütő talapzat is került alá. Rengeteg nyom jelezte, hogy a felületet többször átalakították, ám mivel nem készült róla felvétel, csak találgatni lehet, milyen volt az eredeti – és ilyenkor a restaurátornak minden döntését gondosan mérlegelnie kell: mit tüntet el vagy mit tart meg az átalakításokból, beavatkozásokból.
