Várady Szabolcs magánmitológiájáról

A szerző igen eklektikus kötetet adott ki ismét; a négy ciklusra osztott versek egyike-másika annyira kódolt nyelven, nevekkel és helyszínekkel operál, hogy szinte érthetetlen.

Várady Szabolcs költő, műfordító és szerkesztő két kisebb verseskötet után 2003-ban, hatvanadik születésnapjára 566 oldalon adta közre komoly, valamint humoros és alkalmi verseit, versfordításait, prózai írásait A rejtett kijárat címmel. Ezt követően idén jelent meg verseskötete De mennyire címmel, a Magvető Kiadó Időmérték-sorozatának 24. köteteként.

A szerző igen eklektikus kötetet adott ki ismét; a négy ciklusra osztott versek egyike-másika annyira kódolt nyelven, nevekkel és helyszínekkel operál, hogy szinte érthetetlen: mégsem a belterjesség jut róla az olvasó eszébe, hanem az, hogy a szerző afféle magánmitológiát teremt (a keretes kötetszerkezet nyomai is erre utalnak), klasszicizálja a verseiben szereplő, valós irodalmi szereplőkként is ismert alakokat, a klasszikusok mellé helyezi őket versekkel – s versekben. Mindezt könnyedén, elegánsan, kedvesen: „mondja WS, a mester és manó”. Várady Weöres Sándor mellett többször megidézi Kosztolányit és Arany Jánost is. A szerző benne él az irodalmi hagyományban, és az irodalmi hagyomány is ott él őbenne.

Van aztán itt néhány bökvers, elég sok alkalmi vers és jó pár költemény, amelyik a fent említett mitológiát építi: nagyon különös hangulatú könyv, arról nem is beszélve, hogy milyen szépen idézi fel a szerkesztő-írók, író-szerkesztők rémálmát, miszerint a munka az alkotás rovására megy: „Te jó ég, mennyit leveleztem! / Versíróként ez lett a vesztem?” – áll például a Lapzárta című versben.

A játékosság ott van mindig, minden versben, minden költői gesztusban (ne feledjük, mit tett a szerző a magyar nyelvű limerickek meghonosításáért, és micsoda limerickeket írt például a Magyar Erato című kötetbe!). A kedvencem az, amikor Arany vázlata nyomán és alapján megírja Az elaggott fülemile című hommage „Arany János-verset”: „Nyara elmúlt többedik már, / elköltözne, de beteg, / ott gubbaszt az őszi ágon / gyámoltalan, téveteg. // Hű párját is elvesztette, / maradt végleg egymaga, / belesül, ha belekezd is / a régi dalaiba. // Tépett, fakó köntösében / üldögél csak, didereg, / vagy átszökken másik fára, / csúfolják a verebek. // Ő így látta, így ítélte: / elaggott fülemüle. / Nyara kétszáz eliramlott. / Mire jutnánk nélküle?”

Várady Szabolcs: De mennyire. Magvető Kiadó, Budapest, 2019.