Még a vallásos, netán hívő emberek többsége is úgy van Szent Margit életpályájával, mint Gárdonyi Géza Isten rabjai című regényében Jancsi fráter:
„Istennek se lehetett kedves látvány, hogy egy ártatlan teremtés rongyokban jár, ájulásig imádkozik, és véresre vereti magát a böjti éjszakákon! Balgatag rajongás! A kereszténység fájának is vannak bütykei, vadhajtásai! Ki kellett volna őt venni onnan tizenkét éves kora után! Hiszen élhetett volna a királyi palotában is imádságos, szép életet. [...] Hiszen meghajolt volna ő koronás fővel is Krisztus lábához.”
Hogy Szent Margit hogyan élt, mit tett magával, s ez milyen hatással volt kortársaira, azt Ráskay Lea jóvoltából 1510 óta minden olvasó ember önállóan elolvashatja, a történelmi közeg is jól ismert. Mi most inkább induljunk el a megértéshez vezető úton, amennyire ez terjedelmileg lehetséges.

Fotó: Éberling András
IV. Béla király – aki nem sokkal lánya után, 1270. május 3-án szintén elhunyt – és Laszkárisz Mária bizánci hercegnő leánya apokaliptikus kor gyermeke volt. Ha a tatárjárás Magyar Királyságra gyakorolt hatását korunk jólétben felcseperedett sarjának akarnám érzékeltetni, az atomcsapás volna a legérthetőbb – és nem túlzó – hasonlat.
A viszonylag fiatal, különböző kultúrák metszéspontjának hálátlan szerepét vállaló, a nemzetté válás gyerekkorában lévő államalakulat a megvalósult végítélet állapotába dermedt. Ez az emberi egzisztencia elképzelhető állapotainak legszéle. Az entrópia kapuja. Az Isten nélküli világ küszöbe – sokaknak maga az Isten nélküli világ.
Milyen gondolkodásmód, milyen minőségű cselekedetek megtétele szükséges ahhoz, ha szabad akaratunkból úgy döntünk, hogy egy ilyen világot akarunk megváltoztatni? Ha az apokalipszis világában akarunk jót tenni, mértéket adni, példát mutatni?
Milyen mértékű kell legyen az önmegtartóztatás, hogy megüsse az ingerküszöböt egy olyan közegben, amiben az emberi létezés teljesen kilépett a normális keretek közül, amiben az erőszak, éhezés, betegség, félelem és kiszolgáltatottság a természetes?