Teljesen józan, gitáralapú rockzene

A Praha 1999-ben alakult, és azt a fajta zenét játssza, amit under­groundnak, avantgárdnak és alternatívnak szokás nevezni (az egyszeri hallgató vérmérsékletétől és/vagy kulturális beágyazottságától függően) – a 80-as évek újhullámos zenekaraiból indultak ki, mint a Balaton, az Európa Kiadó vagy a Sziámi. A Praha zenekar negyedik albuma, a Live az utóbbi évek egyik legviccesebb lemeze.

Hagyjuk a művelt ember latin közhelyét ízlésekről, inkább jelentsük ki mindjárt az elején, hogy talán humorban különbözünk leginkább egymástól mi, emberek. Legalábbis sok mindent eldönt az, ha valakivel együtt nevetünk valamin – és az is, ha nem. A legkörmönfontabb humor a zenei – vagyis amikor nemcsak a zeneszöveg humorizál, hanem maga a zene is.

Hogy egy zene a dúr akkordoktól, vagy valami fura ritmusképlettől lesz vicces, kinyomozhatatlan. Vajon milyen zenéken nevetnek ma a Kárpát-medencében? Pajzán csángó csujogatásokon? Irigy Hónaljmirigyen? Belgán? Esetleg Hofitól dúdolgatják, hogy Próbálj meg lazítani? Vagy Kerntől, hogy Mit vegyek fel? Vagy Dolák-Saly Róberttől a Lila libát?

A Praha zenekar negyedik albuma, a Live az utóbbi évek egyik legviccesebb lemeze, és nemcsak azért, mert a borítón a halvány babakék háttér előtt egy szeletelt kenyérből rajzolódik ki a név és a cím, és a zenekar öltönyös-nyakkendős tagjai a belső borítón direkt másmilyen kenyeret esznek a hurkához a menzai csoportfelvételen (eszembe jut Salvador Dalí kenyeres korszaka, természetesen ő nem kenyérpirítóba való szerény szeletkékkel, hanem tolakodóan büszke francia bagettekkel operált).

Szívem szerint abszurd zenének mondanám, amit a Praha csinál. Nem azért, mert szélsőségesen kísérletező és nehezen befogadható – dehogy, teljesen józan és könnyed gitáralapú rockzene ez. Ám valami teljesen szokatlan atmoszférája van. Enyingi Péter dobja és Winkler Péter basszusgitárja hol lebegős, hol punkos, hol sámánosan, révülősen súlyos alapjaival, és rajta Nadrai Róbert néha drámaian klasszikus zongorás, máskor bohóckodósan széteffektezett billentyűje és Wettstein Tamás széttorzított-széttekert gitárja mintha a tökéletes abszurd tragikomédia, vagy valami intellektuális posztszatírjáték ideális hangzásvilágát kutatná. A kopasz énekesnő házizenekara.

Tánczene Übü király udvarában. Szemtelen, frivol, punkos, mégis súlyos muzsika, akárcsak Wettstein ellentmondásos érzelmekben és egymással csatázó gondolatokban tekergő szövegei: „Belelép­tél mögöttem még néhányszor a folyóba / nem volt olyan homok a parton, amibe ne léptél volna álmomban / beleléptél mellettem még néhányszor a falóba / nem volt olyan gondolatod, ami kívülről ne így látszódna”.

Ez a Rita című nóta refrénje – jó kis galoppozós álomképmontázs, üvegcsörömpölős szintetizátoreffektekkel. Nadrai Róbert billentyűs egyébként hang­gyűjtő, úton-útfélen rögzíti a legkülönfélébb természetes és mesterséges zajokat, amik sokszor lemezre is kerülnek. A dalok többségét a zenekar közösen jegyzi, ráadásul a Live-ot címéhez hűen élőben rögzítették, ez érződik is a közvetlen, friss, lendületes játékon, a sokszor csordavokálos refrének intenzitásán. Nem sok együttes stúdiózik élőben, korunk technikájával sokkal egyszerűbb (és a mai divat szerint szebb) sávonként rögzíteni mindent. A stúdiók, producerek, és hangmérnökök többsége ezt tartja profinak.

Ám egy zene nem feltétlenül attól lesz jó, hogy patikamérlegen van kiszámolva minden félhang. Olyan, titokzatos dolgok is számítanak, mint a közös játék megélt varázsa, vagy a fönt már említett lendület és közvetlenség.

És a Praha ­ebben nem kötött kompromisszumot. Aki szereti a különlegességeket, de azért nem akar túl messzire kerülni a jó öreg rock and rolltól, no meg bírja az abszurdot, az tegyen egy próbát a Prahával.

Praha: Live. Kiadja: a Praha. Zala­egerszeg, 2019.