Akit a nagyvadak neveltek férfivá

A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) kiadásában jelent meg Szemadám György képzőművész, író, az MMA tagjának legújabb kötete, az önéletrajzi és családtörténeti ihletettségű Lélekszkafander. A szerzővel kötete kapcsán beszélgettünk a tudomány határairól, a Jóistenről, illetve az állatkerti nagyvadakról.

„Ma ott tartunk, hogy a Biblia áll a legközelebb az igazsághoz” Fotó: Teknős Miklós

Szemadám György Munkácsy-díjas képzőművésszel érdekesen kezdődött a beszélgetésünk, hisz felvetésemet, hogy mennyire sok művészeti ágban alkot, elhárította.

– Az életem valóban zegzugos, mindig többféle dologgal foglalkoztam, többek között filmkészítéssel is, alapvetően azonban képzőművész és író vagyok – mondta Szemadám György, akinek írói tevékenysége szintén zegzugos. Legújabb könyvét, a Lélekszkafandert, amely miatt leültünk beszélgetni, a huszonhetedik megjelent köteteként tartja számon, amely kötetek közt kultúrtörténeti, tudományos ismeretterjesztő művek és szépirodalom egyaránt megtalálható. De ez nem meglepő, hiszen, mint a képzőművész mondta, időnként beleártja magát egy-egy problémakörbe, amitől aztán nem tud szabadulni. Ilyen volt az előző munkája, a Kérdőjelek a múltból című könyve is, amely az ember származását vizsgálja, s amelyen vagy tíz évig dolgozott.

– Ez egy elaknásított terep. A fő kérdés: hogyan jutunk el a majomszerű lényektől a Homo sapiens sapiensig? Richard Leakey paleoantropológus szerint sutba kell dobni eddigi meggyőződésünket – magyarázta a szerző, majd elárulta, hogy a közelmúltban olvasott egy Freund Tamás-írást, amelyben a neu­robiológus (azóta az MTA elnöke) emlékeztet arra a nézetre, miszerint az értelmes emberré válás hihetetlenül rövid idő alatt zajlott le, évmilliók változatlansága után. Mintha valami külső behatás történt volna.

– Ma ott tartunk, hogy a Biblia áll a legközelebb az igazsághoz. Keller­mayer Miklós orvos, biofizikus, sejtkutató úgy fogalmaz: a tudomány nagyon messzire képes eljutni, azonban tudomásul kell venni, hogy van egy fal, amin nem tud túllépni. Hogyan keletkezett a világmindenség? Hogyan keletkezett az élet? Hogyan jött létre az ember? Ezekre a kérdésekre válaszokat nem, csupán hipotéziseket, közelítéseket lehet megfogalmazni. E közelítésekhez négyféle út vezet: a tudomány, a művészet, a filozófia és a vallás – szögezte le beszélgetőtársam, mire közbevetettem, hogy ez a tudomány számos ágára igaz, talán ezért vádolják tudományellenességgel a keresztény egyházakat. Szemadám György szerint, noha ma a vallást értéktelennek, érdektelennek tartják, mégis egy tudós, az előbb említett Kellermayer Miklós azt állítja: a hit az egyetlen, amely válaszokat adhat.

És ha már Isten, akkor át is térhetünk legújabb könyvére, a Lélekszkafanderre, amelynek Szemadám György tulajdonképpen „csak” a társszerzője, amennyiben édesanyja visszaemlékezéseit is beleszőtte, aki egyébként 96 évesen nem kívánna nyilatkozni a könyvről.

– Annyit mesélt a családi legendárium­ból, hogy unszoltam, írja le. Megtette, gyönyörű kézírással, helyesírási hiba nélkül. Amikor számítógépbe vittem, jegyzetekkel láttam el édesanyám szövegét, kiegészítve az emlékeket a sajátjaimmal, s ez máris családregénnyé növelte a művet. A családom úgy modellezi az országot, akár annak idején az állatkert, ahol dolgoztam, s amely élményeiből született a Zé, ó és ó és a tizenöt éve írt Jelenetek egy emberkertből címet viselő regényem.

Miként a mester élete csupa kanyar, úgy beszélgetésünk is elkanyarodott az új könyvről, az egykori állatkerti ápolóság felé.

„Ma ott tartunk, hogy a Biblia áll a legközelebb az igazsághoz”
Fotó: Teknős Miklós

– Rossz származású ember vagyok, egyik távoli felmenőm Simonyi-Semadam Sándor, aki 1920. március 15-től július 19-ig töltötte be a miniszterelnöki tisztet, azaz a trianoni békediktátum aláírásakor. Eddig úgy vélték egyes történészek, hogy azért vállalta, mert nem voltak utódai, akiknek a „szégyent” vállalniuk kellett volna. Ma már kimondják, hogy ebben a nehéz időszakban is jó döntéseket hozott.

Gyermekei pedig voltak, s nagyapám, apám, és gimnazista koromban még én is a Semadam vezetéknevet viseltük, ám esetemben ezt később a hatóságok önhatalmúlag átírták fonetikussá. Az iskolában ezért az új, kommunista nemzedék számára a régi korok szimbólumának számítottam, a konzervatív oldal pedig a trianoni „országvesztő” leszármazottját látta bennem, így sikerült kétszeresen is hátrányos helyzetűvé lennem – fejtette ki a képzőművész.

A létező szocializmusban természetesen nem vették föl az ELTE biológia–kémia szakára, hiába folytatott aktív madarásztevékenységet. A rajzolás azonban jól ment neki, s még valami: a Rákóczi gimnázium színjátszó körében jó színésznek ígérkezett, de mégis a képzőművészet felé fordult, mert, mint mondta, a képek mögé el lehetett bújni, míg a színésznek állandóan bizonyítani kell a közönség előtt. Ezt a döntését azóta is „bölcs gyávaságnak” tartja. Érettségi után azonban megélhetés után kellett nézni, így lett az állatkerti nagyragadozók ápolója, mivel a madaraknál nem volt üresedés.

– Az oroszlánokat és a medvéket gondoztam, amíg ki nem neveztek főápolónak. Az oroszlánbarlangon kívül hozzám kerültek még a jegesmedvék, a fókák, az állatóvoda, a bagolyvár és a tigrisház is – sorolta, s a veszéllyel kapcsolatban felidézte kalandját a fiatal hím oroszlánnal, Bátorral, aki vetélytársat szimatolt benne. – Utáltuk egymást. Szándékosan nem engedelmeskedett, például az én utasításomra nem ment ki a kifutóba. Egyszer aztán elvesztettem a fejemet és rárohantam. Bátor elcsodálkozott, majd visszatámadt. Az utolsó pillanatban tudtam bezárni a kezelőfolyosó rácsát – mondta Szemadám György.

Ám a madaraktól eltérően nem festett nagyvadakat. Akkoriban a kommunista kultúrpolitika által nem kedvelt nonfiguratív festészetet gyakorolta.

– A madarak színei és formái rengeteg variációt kínálnak s rengeteg asszociációra adnak lehetőséget, s ne felejtsük el azt sem, hogy ezek a lények elsősorban lélek- és szabadságszimbólumok. Madárképeimben tulajdonképpen a nonfigurációt folytattam madárba hazudva – mondta mosolyogva Szemadám György, amikor beszélgetésünk végén visszatértünk az új könyvre, amelyben 73 évesen már nagy távolságtartással tudja látni saját életútját. Ezért is ír magáról G.-ként, egyes szám harmadik személyben:

– G.-nek voltak bátor tettei és szánni való hülyeségei egyaránt. Most látom csak, hogy a sok kanyar nem volt véletlen. Isten ujja irányított. A madarak irányítottak a művészet felé és a nagyragadozók neveltek férfivá.