Mintha Zrínyi Miklós végvári vitézei léptek volna elénk

A Vitézek című album a büszke magyar múlt, a végvári hőstettek aranykort idéző dicsőségén túl az utódokkal folytatott párbeszéd eszköze is. A hagyományőrzés által példaként mutat fel egy világot, amelyben az olyan alapvető emberi értékek dominálnak, mint a közösséghez tartozás fontossága, a bajtársiasság és legfőképp a hazaszeretet.

Peter_Csepin_2011_01_06_075

A Magyar Képzőművészeti Főiskola elvégzése után Jánváry Zoltán grafikusművészt meghívták a tengerentúlra, ahol több mint húsz évet töltött, oktatott a Nevadai Egyetemen, valamint a Truckee Meadows Főiskolán is. De a cowboyok és az indiánok nem keltették fel az érdeklődését annyira, mint a magyar történelmi hagyományőrzés. A hagyományőrző vitézekkel való első találkozás indította el azon az úton, amely végül visszavezette szülőföldjére, s amelynek során megszületett a tízéves munkát magába foglaló, a Kárpátia Stúdió gondozásában megjelent Vitézek – Végvári hagyományőrzés című album. A könyv fotóanyagát Jánváry Zoltán készítette, a tanulmányokat Hidán Csaba László régész, hadtörténész írta, látványvilágát pedig Tordai Róbert grafikusművész tervezte.

Fotó: Jánváry Zoltán

Jánváry Zoltán művészként kötelességének érzi a tökéletes, isteni állapot, az aranykor felelevenítését, korszaktól és stílustól függetlenül. Festményein szívesen használja az egyik legősibb, de évszázadok óta elfeledett festészeti módot, az ókori enkausztika, azaz viaszfestés technikáját, amelyet már a görögök és a rómaiak is jól ismertek. Grafikusként fémlemezre metsz, alkalmazza a mezzotinto elnevezésű mélynyomású grafikai eljárást, illetve újra felfedezi és képeibe építi a művészeti kalligráfiát.

Szerteágazó művészetében az aranykor megidézése – a görög–római aranykor mítoszán túl – magába foglalja a magyar aranykor elemeit is. Erről árulkodik a hazai nemesített lovakról és kutyafajtákról készített rézmetszetsorozata, de még inkább a Vitézek című kiadvány, amelyben majdnem száznegyven fényképpel mutatja be a korabeli viseleten és fegyverzeten keresztül a XVI–XVII. századi magyar végvári vitézi élet hősies, aranykori hangulatát.

Az albumba lapozva egy színpompás és izgalmas világ tárul a szemünk elé, amikor még nem létezett egyenruha, s a vitézek a legváltozatosabb színű és formájú viseletet hordták; keresve sem találunk két egyforma ruhát vagy fegyvert. Somogyi Győző Kossuth-díjas festő- és grafikusművész, a Nemzet Művésze szavaival élve – aki nem mellékesen maga is hagyományőrző huszár – a könyvben alkalmazott digitális technika, amely során a fekete-fehér és a színes egyesül, olyan élményt nyújt, mint a barokk festmények látványa.

A vitézek esetében a külcsínnél azonban sokkal fontosabb a belbecs, ahogy Balassi is írja az Egy katonaénekben: „Emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak.” Hidán Csaba László régész, hadtörténész szerint – akinek a végvári vitézek „köntösiről és fegyveriről” írt tanulmánya, a legtöbbeknek már érthetetlen kifejezéseket tisztázó fegyver- és viselettörténeti lexikonja, illetve az egyes fotókhoz fűzött magyarázatai segítik az olvasót a képeken látott öltözetek és fegyverzet részletes megismeréséhez és megértéséhez – a megjelenésen túl a tartás és a tisztesség olyan vitézi erények, amelyekkel a XXI. századi hagyományőrzőknek is rendelkezniük kell. Elég azonban belelapozni az albumba, és átfutni a fényképeken szereplő férfiak arcát, hogy rögtön egyértelművé váljon: ezekből a tulajdonságokból itt nincs hiány.

Hidán Csaba László a tudományos hitelesség egyik feltételének tartja, hogy a hadtörténész a gyakorlatban is tisztában legyen a fegyverek használatával. Ő maga, az Aranyszablya Történelmi Vívóiskola vezetőjeként évtizedek óta foglalkozik harcművészettel. Előadásai, harci bemutatói során pedig mindig az adott korszak viseleté­ben és fegyverzetében jelenik meg, repertoárjában minden kor felszerelése megtalálható a honalapítástól egészen ’56-ig. A Vitézek album kerepesi könyvbemutatóján hiúzprémes, bogláros, sastollas kucsmájában, hiúz­prém galléros dolmányában, szablyával az oldalán olyan volt, mintha maga Thököly Imre kelt volna életre.

A kiadványban szereplő fényképek egytől egyig hagyományőrző rendezvények után, szabadtéren felállított, rögtönzött műteremben készültek. A korszak valamennyi, hagyományőrzők által megjelenített résztvevője szerepel az albumban, legyen az magyar, erdélyi, török vagy akár osztrák, de közülük – Jánváry Zoltán szerint – egyet sem kellett instruálni, hiszen, ahogy felöltötték történelmi öltözéküket s kezükbe fogták fegyvereiket, tudták, hogyan kell azokat viselni. A büszkeséget szinte evidenciaként kell a dolmánnyal együtt magukra kanyarítani, hiszen a vitézi viselet már a XVI–XVII. században, de a későbbi korokban is az egész világ számára szinte teljes mértékben a magyar viseletet jelentette. Később, a XVIII. században a huszárságot mindenhol magyar mintára – sokszor magyar közreműködéssel – állították fel, a viselet pedig mindenütt megőrizte magyar jellegét.