Nincs több Kávé Kikivel

Négy nappal a huszonnyolcadik születésnapja előtt Újvidéken elhunyt Maletaski Krisztina, a Vajdasági Rádió és Televízió fiatal munkatársa.

Azt hiszem, megint egy kicsivel rosszabb lett a világ… A múlt héten, egy mindaddig még viszonylag kellemesnek, vagy tulajdonképpen csak átlagosnak mondható hétköznap délután érkezett a hír, hogy négy nappal a huszonnyolcadik születésnapja előtt Újvidéken elhunyt Maletaski Krisztina, a Vajdasági Rádió és Televízió fiatal munkatársa. Halálával nemcsak a délvidéki újságírás és a magyar sajtó lett szegényebb, de a közélet egésze is. Meg hát persze nehéz ilyen pillanatokban úgy megszólalni, hogy az ember ne essen a pátosz, a patetikusság bűnébe.

Nem szégyen bevallani: ültem a monitor előtt, a számítógép billentyűzete felett, és sírtam.

Pedig Kikivel – merthogy ez volt a beceneve – a köztünk lévő földrajzi távolság miatt tulajdonképpen csak nagyon ritkán találkoztam, évente egyszer-kétszer, ha összefutottunk, szinte a véletlennek tulajdonítható alkalmakkal, különböző városokban, különböző rendezvényeken, s néha még más-más országokban is. Egy lelkes, kedves, mindig mosolygós és nagyokat nevető, hangosan kacagó fiatal lányként emlékszem rá. S gondolom, nem csak én… Mindig olyan energiákat sugárzott magából, amelyek nyilvánvalóvá tették, hogy ez az ember imádja az életet.

Tévés volt, immár évek óta a Vajdasági Rádió és Televíziónál dogozott, rákerestem hát a régebbi anyagaira, műsoraira a YouTube-on, az Újvidéki Színház jubileumáról tudósított – élőben jelentkezett be az esti híradóban –, feltűnt egy, a nyelvtanulásról szóló riportban, de a legfontosabb találat talán mégis az volt, amikor „előkerült” a saját műsora, a Kávé Kikivel. Afféle portréműsor-sorozat volt ez – adásonként félórás –, amelyben színészekkel, írókkal, költőkkel, zenészekkel, fotósokkal, alkotókkal, kreatív személyiségekkel beszélgetett, de bemutatott olyan izgalmas, érdekes fiatalokat is, akik valamilyen oknál fogva számíthattak a közönség érdekélődésére, s akiket ilyen-olyan okok miatt a délvidéki magyarság – s azon belül is immár egy új, fiatal és tehetséges nemzedék – kiemelkedő, várhatóan hamarosan meghatározóvá érő egyéniségeinek tekinthetünk. Érdekes gondolatok, izgalmas kalandok sorjáznak hát itt egymás után ezekben a műsorokban, a világra nyitott tekintettel, kíváncsi érdeklődéssel párosulva, s kicsit vélhetően bizarrnak is mondható, hogy mennyire inspiráló tud lenni egyik-másik jól megválasztott kérdés a válaszadókra. Olyan történetek bontakoznak itt ki ezekben a beszélgetésekben, amelyeket az elmondásuk olykor közvetlen, olykor meg inkább távolságtartóbb, másszor pedig elemző hangvételű elmondása emel ki a hétköznapiságból. Ahogyan tulajdonképpen csak egy igazán kíváncsi, egy őszintén érdeklődő ember tudja faggatóra fogni és beszéltetni a partnerét, aki vagy meg akar nyílni a kamerák előtt vagy nem. Miközben pedig minden esetben kötelezően ott gőzölög az asztalon egy-egy csésze ínycsiklandó kávé…

Ez volt Kiki. Emlékét őrzi nekünk egy ideig még egészen biztosan a videómegosztó. Nekünk pedig maradnak a fokozatosan ködösülő személyes emlékek, s az a néhány élmény, amire így már talán nincs is, aki rákérdezzen. Egy kicsivel megint rosszabb lett a világ. A tényt el kell fogadnunk, az űrt azonban már sokkal nehezebb.