Nemzetének szolgálatára írónak rendelte az Úr

„Előbb-utóbb távoznom kell. Nem tudom, mikor és nem tudom, hova, csak azt tudom, hogy időm lejárt. A rám bízott feladatot jól-rosszul elvégeztem, s több mondanivalóm nem maradt. Írónak rendelt az Úr, mégpedig abból a fajtából, akinek nem szórakoztatás a feladata, nem is a világ szépségeinek dicsérete, hanem mindössze nemzetének szolgálata. Ezt tettem, ezt végeztem, jól-rosszul, legjobb tudásom szerint. Hídépítő igyekeztem lenni. Hidat próbáltam verni múlt és jövendő között a rendelkezésemre álló jelen felhasználásával. Sajnos, az építőanyag hitványnak bizonyult” – írja saját szerepe kapcsán zavarba ejtő tisztánlátással Wass Albert a Voltam című, a leszármazottak és Takaró Mihály által önéletírássá rendezett jegyzeteinek végén, a Búcsúszó című fejezetben.

Az egész könyvet tekintve talán az a legszembetűnőbb (és furamód szimpatikus, ugyanakkor hiányérzetet keltő) jelenség, hogy milyen kevés szó esik a művek születéséről – az effajta emlékezések ugyanis többnyire azzal vannak tele, hogy az adott írók hosszan, önnön mágikus, „még a maguk számára sem mindig érthető” érdemeiket csodálkozó és túlzó szavakkal számba véve számolnak be nagy műveik megírásának indíttatásáról, körülményeiről, nehézségeiről és eredményeiről. Ez a vonal azonban szinte teljes egészében hiányzik Wass Albert könyvéből; ő jóval inkább az életesemények minél részletesebb felelevenítésére használja az emlékezést.

Talán (és ez már a hagyományos önéletírások módszertana szerint történik) a gyermekkor kapja a legtöbb figyelmet, és ott vannak a legmegindítóbb részletek is – a felmenők bemutatásának szépsége összekeveredik az Erdély románok általi megszállásának krónikájával, felemelő, megható és dühítő jelenetek sorjáznak az olvasó előtt. Nagyon fontos mondatok is elhangzanak az apák és nagyapák szájából, olyanok, amelyek egy életre útravalót adhatnak az egyszeri kisgyereknek: „Ellophatod valakinek az aranyóráját, és visszaadhatod megint – mondja a nagyapa a kis Wass Albertnek. – Ellophatod a pénzét, és megtérítheted a kárt. Csak egyvalami van, amit nem téríthetsz meg soha. Ez az idő. Ha valakinek ellopod az idejét. Ha megvárakoztatsz valakit. Ez olyan, mintha ellopnál ennyi meg ennyi időt valakinek az életéből. Nem térítheted meg soha. Az idő az ember legnagyobb és legfontosabb kincse. Ellophatod valakinek a lovát, és visszaadhatod megint. Mindenét ellophatod, és megtérítheted. Csak az ellopott időt nem lehet megtéríteni soha. A várakozásban eltöltött időt semmi földi hatalom nem hozhatja vissza. Nincs, elveszett, vége. Örökre elveszett. És te voltál az, aki ezt a jóvátehetetlen veszteséget okoztad.”

Vagy ott van a kedves és igen jól megírt jelenet, amikor édesapja elviszi a színházba, a Leányvásár című előadást megtekinteni: „Ültem Apám mellett a páholyban, és izgatottan vártam, hogy mikor kezdődik a vásár, mikor hozzák be az eladó lányokat. Aztán lármázni kezdett odalent a zenekar, szétnyílt a nagy függöny, s betáncolt a színpadra egy nagy sereg leány. Meresztettem a szememet. Egyszerre csak behátrált egy cifrán öltözött nagydarab fehérnép, hangosan visítozva valakire, aki még odakint lehetett. A sokfodros szoknyában akkora feneke volt, hogy elrikkantottam magamat, mint aki jó vásárra bukkant: »Papi, Papi! Ezt vegyük meg! Ez elég jó lesz nekem is, neked is!«.”

Persze, a kötet nagy része nem ilyen kedélyes – a románok bejövetelétől kezdve tulajdonképpen az egészet belengi a tragédia érzete, a nemzethalál vízió­ja, az elszalasztott lehetőségek számbavétele, végül pedig a keserű emigráció, egészen dermesztő jelenetekkel az amerikai életben (is). Magyarázatot kapunk Wass Albert emlékezete ambivalens megítélésének lehetséges okai­ra is, és végignézhetünk egy küzdelmes, de a hazaszeretetet soha fel nem adó élet állomásain: „Amikor én kimondom ezt a szót, hogy »Erdély«, ebben benne van minden: a szívem, a lelkem, az agysejtjeim molekulái, mindaz, ami voltam, vagyok és leszek, tulipános bölcsőmtől a kopjafáig. Bár életem nyolcvanhárom esztendejéből negyvenötöt idegen földön kellett eltöltenem a történelem rendelése folytán, soha, egyetlen pillanatra sem éreztem magam »leszerelt katonának«, kit esküje már nem kötelez többé. Honából kivert harcos maradtam, aki nem kell eskü kötelezzen a hűségre. Véremben van. Minden írásommal, minden beszédemmel, mindég és mindenütt Erdélyért harcoltam. Azért az Erdélyért, melyről tudom, hogy már nem lehet az enyém soha, de még lehet azoké, akik ott maradtak, szenvedtek és hűséggel kitartottak minden gyötrés, megpróbáltatás ellenére is. Minden maradék erőmmel és igyekezetemmel azért küzdök még ma is, hogy Erdély újra az legyen, ami volt: három szabad nép hazája, az Isten és ember előtti egyenlőség, a tisztesség és az emberszeretet földje.”

Wass Albert: Voltam. Erdélyi Szalon Könyvkiadó, Budapest, 2020.