– A legjobb pillanatokat megörökítettem – mondja Keller főhadnagy (Telekes Péter ÁVH-s tisztként) Eperjes Károly Magyar passiójában. Több szempontból is elgondolkoztató a filmben ez a mondat. Egyrészről magáról a filmművészetről szól, amely bemutat, ábrázol, leképez, amely korunkban brutálisabb hatású, mint amikor meghallgatunk egy történetet. Mindez nyilván azzal függ össze, hogy egyre kevesebbet használjuk a fantáziánkat, ezért a történeteket inkább látni akarjuk. Aztán arról is szól ez a mondat, hogy a kommunista diktatúrában az, hogy embereket megaláznak, megkínoznak azért, mert mást gondolnak a világról, természetes folyamat. Olyan, mint amikor megebédel az ember, nem pedig olyan, amiért a kénköves pokolban fog szenvedni az idők végezetéig. A film okosan rávilágít arra, hogy ép ésszel szinte fel se lehet fogni, hogyan aljasulhat le annyira az ember, mint azt Eperjes Károly filmjében látjuk. Harmadrészről Eperjes Károly mélyen megható, megrázó és elgondolkoztató filmje azt is bemutatja, hogy a művészet (esetünkben a fotózás), ha rosszra tör is, az esetek döntő többségében jót „mível”. Itt is a fotók segítenek a kegytárgyak megmentésében.
Vannak olyan történetek, amelyeket mindenkinek ismernie kell. Épp ezért Eperjes Károly filmje nemcsak követésre méltó igazán fontos mű, hanem példa is arra, hogy igenis lehet úgy elmesélni megrázó és tanulságos történeteket a magyar történelemből, hogy az minden generációnak (tehát a képek iránt igencsak érzékeny fiataloknak is) jól érthető és átélhető legyen. Ugyanis csak úgy érhetjük el, hogy soha többet ne jöjjön vissza a kommunista diktatúra, amelynek legfőbb céltáblája az Istenben való hit volt, hogy elmeséljük gyermekeinknek az igazságot. Azt, hogy a kommunisták nem tűrnek semmilyen más gondolatot azon kívül, amit ők gondolnak. Azt, hogy aki mást mer gondolni, másban mer hinni, mást mer érezni, mint ők, azt eltörlik a föld színéről. Negyven éven keresztül vitte a magyar nemzet a hátán azt a keresztet, amelyet a kommunisták ácsoltak. Negyven évig kellett tűrni, hogy olyan emberek uralkodnak másokon, akik végleg el akarják törölni a hagyományt, a hitet, az erkölcsöt. Eperjes Károly alkotása azért is fontos film, mert ezek az emberek, ezek a sátáni erők most is itt vannak. Most a család intézményét, mindennél erősebb védelmi rendszerét akarják végleg eltörölni. Ezért is aktuális ez a mozi. A módszerek némileg finomodtak, a fizikai megalázás helyett a lelki terror vette át a terepet a világban, de amíg készülhetnek olyan filmek, mint a Magyar passió, addig nem győzhetnek.
Eperjes Károly több helyütt is elmondta, hogy kegyelmi állapotban forgatták a filmet harmincegy nap alatt, ami látszik is az alkotáson. Isten is úgy akarta, hogy ennek a filmnek el kellett készülnie. És nemcsak azért, hogy a hazánkba látogató szentatya is lássa, hanem azért is, hogy minden ember szembesülhessen azzal a gyalázattal, ahogyan kitelepítik a kommunisták a szerzetesrendeket. Mert semmi nincs a világegyetemben, amitől jobban félnének a kommunisták, mint a valódi értékrendű hívő ember. A film tanulsága, hogy a világon a legveszélyesebb a saját történelmét, népének hagyományát, erkölcsi törvényeit nem ismerő, gyökértelen, hit nélküli ember. Ez a film arról szól, hogy hiába gondolták azt a kommunisták, hogy majd ezt az embertípust veréssel és kínzással, fizikai és lelki terrorral teremtik meg, inkább vállalták sokan a krisztusi szenvedéseket, a mártírhalált, semmint az alkut az ördöggel. A filmben Eperjes Károly alakítja mérhetetlen alázattal és szenvedéllyel Leopold atyát, a főszereplőt. Aki megnézi a Magyar passiót, soha nem fogja elfelejteni Leopold atya szenvedő tekintetét, aki ráadásul a legnagyobb bajban is Isten bocsánatát kéri a bűnösökre, mert „nem tudják, mit cselekszenek”. Mi, nézők, viszont látjuk. És soha nem felejtjük el.
Borítókép: Tóth János Gergely Godofréd testvér és Telekes Péter Keller főhadnagy szerepében. Fotó forrása: Facebook
