Nehéz megmondani, ki vagy mi egy ember

A vélekedés, miszerint a western halott, igazából téves: csaknem minden évben készül egy-két életképes alkotás a műfajban, amely érdemes rá, hogy megismerje az ember – mutattunk rá idén februárban, A kapitány küldetése című Tom Hanks-film kapcsán. És a közelmúltban – október elején – a Velencei Filmfesztiválon a közönség szintén megismerhetett egy westernt, ami igazolja a fenti megállapítást.

A szkript a kezdet kezdetétől a néző elé tárja a lényegi információkat és az árulkodó jeleket. (Az önvallomással felérő figyelmeztetés – „Nehéz megmondani, ki és mi egy ember, akinek megvan hozzá az esze, hogy meggyőzzön az ellenkezőjéről” – már a hatodik percben elhangzik a főszereplő szájából.) A film mégsem magyarázza túl a dolgokat, így leginkább a befogadón múlik, hogy kikövetkeztesse, ki kicsoda, és mi készülődik arra, hogy az évtizedek pókhálófátylát átszakítva előtörjön a múlt barlangjából. 

Az ötvenhetedik évében járó Tim Blake Nelson – akit a közönség leginkább a Coen testvérek 2018-as filmjéből, a Buster Scruggs balladájából ismerhet – emlékezetes alakítást nyújt az öreg Henry szerepében: a kezdetben jelentéktelennek tűnő farmer a szemünk láttára alakul át. (Az például, hogy az egyik szeme keskenyebb, mint a másik, kezdetben csupán zavarónak tűnik, a végére viszont más funkciót kap: a kérlelhetetlenség, könyörtelenség kifejezésével ruházza fel a vonásait.)

A Ketchumot életre keltő Stephen Dorff szintén tisztességes munkát végez – hidegvérű, de értelmes szociopatává formálva a rábízott karaktert; a Wyattet alakító Gavin Lewist viszont már érheti némi kritika: a srác, akit megszemélyesít, túlságosan önző és sértődékeny, sokkal inkább egy mai kamasz, mint egy XX. század eleji farmerfiú – igaz, ez nem feltétlenül az ő hibája, karakterét Potsy Ponciroli alkotta meg ilyennek. 

A forgatókönyv ebbéli gyengeségéért  bőségesen kárpótolnak a film erényei: az öreg Henry mentes a műfaj közhelyszótárába illő, ezerszer látott jelenetektől – így egyszer sem tűnik fel benne egyetlen kisváros sem (a főutcán dolgozó kováccsal, borbéllyal és temetkezési vállalkozóval), és nem kalauzol el egy füstös szalonba (melynek földszintjén whiskyt kortyolgató férfiak forgatják az ördög Bibliáját, emeletén pedig az egyébként táncosnőként is dolgozó lányok várják az ügyfeleiket). Ehelyett leginkább a főszereplő tanyáján és környékén játszódik, a természetben, erős kamaradráma-jelleget hordozva. 

Noha a végső összecsapás már-már akciófilmbe illő, az Old Henry mindent összevetve megfontolt tempójú, gondosan ütemezett, melankolikus hangulatú alkotás, ami elsősorban az öregedésről, a jövőért hozott áldozatról – így a lemondás értékéről –, a múlt felvállalásáról, végső soron tehát az önazonosság erejéről szól. Mindezek következtében alapvetően átalakul a már jellemzett apa–fiú viszony – Henry motivációit a vége főcím alatt felcsendülő dal magyarázza el mindennél érthetőbben.

A tengerentúli nézők egy része a Jesse James meggyilkolása (a tettes a gyáva Robert Ford) mellé helyezik az Old Henryt, de a hasonlóság meglehetősen távoli. Sokkal indokoltabb Clint Eastwood Nincs bocsánata kapcsán emlegetni, legközelebbi rokona viszont nem az amerikai, hanem az európai westernek között lelhető fel: a Sam Shepard nevével fémjelzett, 2011-es – spanyol–francia–angol koprodukcióban készült – Blackthorn középpontjában is egy akció félresiklása és egy, saját múltját zárójelbe tenni igyekvő karakter áll.

Az Old Henry végére mindenesetre egyértelműen kiderül, ki a címszereplő – ahogy az is, hogy kevés pénzből is lehet működőképes westernt készíteni. A műfaj hazai rajongói tehát semmiképp sem fognak csalódni benne, csupán azt kell kivárniuk, míg eldől, hogyan érkezik meg Magyarországra: a filmvásznon debütál-e, vagy dvd-n (a tengerentúli megjelenés dátuma már ismert: november 9.), netán rögtön valamelyik streamingszolgáltató kínálatában kezdi meg a pályafutását.

Így vagy úgy – hordozótól, platformtól függetlenül – érdemes lesz adni neki egy esélyt.

Borítókép: Tim Blake Nelson az öreg Henry szerepében. Fotó forrása: IMDB