Dariday Róbert, a legidősebb, vasdiplomás férfi színészünk ma is aktív

Nem akart színész lenni, mégis az lett. Dariday Róbert, aki a 95. évébe lépett február 21-én, a legidősebb magyar férfi színművész, és még mindig aktív szereplője színházi életünknek. Tősgyökeres budapestiként a vidéket hódította meg a színpadon, először Pécsen, majd Egerben és Miskolcon, negyven éve pedig Békéscsabán, ahol ma is él. Csaknem egyidős Trianonnal, s milyen a sors, most a Tria­non című zenés történelmi játékban szerepel.

Fotó: A-TEAM/Nyari A.

Dariday Róbert színművész (Fotó: A-TEAM/Nyári A.)

– Ilyen „nemzetközi” színházi siker után sem akart színész vagy rendező lenni. Miért?

– Pedig, mesélték szüleim, már hatévesen székre állva szavaltam a Talpra magyart! Később is szívesen verseltem a leventéknél és a katolikus ifjúsági szövetségnél, ennek ellenére nem gondoltam soha, hogy színészettel keressem a kenyerem. Műszerész szerettem volna lenni, mint apám, dolgoztam is ezen a területen, amikor 1947-ben hazajöttem a hadifogságból. Akkoriban indultak a különféle kultúrtanfolyamok, iskolák, és gondoltam, az egyikre én is jelentkezem, mert műszerészinasként indultam szavalóversenyeken, egy-kettőt meg is nyertem, és úgy éreztem, munka után hasznosan tölthetem az időmet jó társaságban. Békés András, az Operaház főrendezője volt a szakmai vezetőnk. Az egyik vizsgán Az ember tragédiájából adtunk elő egy részletet, és az előadás után azt kérdezte: „Robi, miért nem jelentkezel a főiskolára?” Én, kérdeztem, hiszen én műszerész akarok lenni. Eszem ágában sem volt jelentkezni, de azért odahaza apám látta, hogy valamin töprengek, és megkérdezte, mi történt, fiam. Mondtam, hogy semmi, csak Békés András érdeklődött, miért nem jelentkezem a főiskolára, és hozzátette, húsz forintot kell fizetni, ami akkoriban elég szép summa volt. Erre így reagált apám: „Fiam, próbáld meg! Ha felvesznek, jó, ha nem, legalább megpróbáltad, és nem tehetsz szemrehányást magadnak.” Majd adott húsz forintot, amit másnap befizettem. Felvettek! Így kezdődött a színészi életem. Kilencvenketten kezdtük az első évfolyamot és tizenöten végeztünk, én jeles diplomával. Már csak én élek…

– A diploma után eltöltött jó néhány évtizedet a színészi pályán, két éve vasdiplomát kapott. Megismerhetnénk hosszú életútjának főbb állomásait?

– A legendás Horváth Árpád Színészkollégiumban éltem Budapesten, olyan kollégákkal – például Psota Irénnel, Buss Gyulával és Jancsó Miklóssal –, akik később meghatározták a magyar színjátszás és filmművészet jelentős korszakát. Életem legszebb emlékei fűződnek ehhez az időszakhoz. Csodálatos tanáraink voltak – például Apáti Imre –, tőlük sokat tanultunk. Nekem különösen szerencsém volt, mert főiskolásként a régi Nemzeti Színházban játszhattam kisebb szerepeket, aztán a Madách Színházban. Gyönyörű évek voltak, majd elkezdődött egy szintén gyönyörű vidéki korszakom. Akkoriban kötelező volt kezdőként vidékre menni; először Pécsre hívtak, ahol nagyon jól éreztem magam. Szebbnél szebb szerepeket kaptam, jöttek a Csehovok és a modern orosz szerzők művei. Egyszer Budapesten vendégszerepeltünk a Stuart Máriával, eljöttek a szüleim megnézni, és az előadás után apám ezekkel a szavakkal ölelt meg: „Jól van, ripacs!” Ez volt a legnagyobb elismerése…

– Sikerei ellenére mégis otthagyta Pécset. Miért?

– Mert elment Katona Ferenc, aki odahívott, Lendvay Ferenc rendező szintén elhagyta a színházat, és ekkor egy rövid időre Egerbe, majd egy hosszabbra Miskolcra szerződtem, ahol másfél évtizedet töltöttem. Itt is megtaláltak a legnagyobb szerepek, játszottam drámában, vígjátékban és zenés darabokban. Megszerettem a várost, úgy érzem, engem is megszeretett a közönség, de valami hiányzott, ­amiért továbbléptem. Igaz, ehhez kellett egy számomra fontos mondat is, ami Keczer András békéscsabai igazgató szájából hangzott el, amikor vendégszereplésre hívott, és beugrottam a Viktória című operettbe a megbetegedett Gálfy László nagykövetszerepébe. Azt mondta utána András: „Robikám, gyere hozzánk, itt szükség van rád!” Maradtam, ennek már negyven éve!

– Ezalatt hány szerepben láthatták a békéscsabai nézők, és melyik volt a legkedvesebb?

– Csaknem félszázban, a legkedvesebb számomra a Légy jó mindhalálig színpadi változatában Pósalaky bácsi szerepe volt, de mindegyiket szerettem. Emellett több darabot is rendeztem.

– A színház mellett tévéjátékokban is szerepelt. Melyiket szerette jobban, a filmet vagy a színházat?

– Az utóbbit. Számomra mindig is a színház volt a fontosabb, mert ott élőben kapja meg a színész a közönségtől a visszajelzést. Érezni a színpadon, hogy a közönség együtt él-e vele vagy nem. Pécsett történt, első szereplésemkor, a Végrendelet vidéken című darabnál, amely pécsi témát dolgozott fel, hogy a délutáni előadáson az idősebbek ültek a nézőtéren, akik élő tanúként minden jelenetet megtárgyaltak, sőt tiltakoztak hangosan, hogy nem úgy történt ám, ahogy mi előadtuk. Elég kínos volt, de ők másként látták, mint az író… Este jóval fiatalabbak ültek a nézőtéren, nekik már nem volt közük a múlt eseményeihez, náluk nagy sikert aratott az előadásunk.

– Tősgyökeres budapestiként csaknem hét évtizede él vidéken. Sohasem hiányzott a fővárosi színházi élet?

– Soha! Én játszani szerettem, és csak azért, hogy Pesten legyek, és évente egyszer kapjak szerepet, nem érte volna meg egyik vidéki színházat sem elhagynom.

Borítókép: Dariday Róbert a Trianon című előadásban (Fotó: Békéscsabai Jókai Színház)