– Láthatóan jó egészségnek örvend, de hogyan bírja még mindig „szöveggel” és lábbal?
– A szövegtanulással, hála Istennek, nincs gondom, könnyen tanultam világéletemben, a lábammal annál inkább. A színpadon elkel egy kis segítség, fő támaszom a bot. A Trianon című darab elején megállok a függöny előtt, mint afféle mesélő, bottal a kezemben, és természetesen fejből mondom a szöveget. Az előadás végén újra beszélek egy keveset, majd jöhet a tapsrend… A két megjelenés között pedig elüldögélek az öltözőben vagy a büfében.
– Majdnem egyidős Trianonnal. Milyen érzés egy olyan darabban játszani, amelynek a történetét szinte átélte a valóságban is? Mennyire érzi a sajátjának?
– Átérzem és átélem a nagyhatalmi döntés igen szomorú hatását történelmünkre, országunkra, de a mi családunkat nem érintette olyan súlyos mértékben, mint azokét, akik a trianoni határok miatt kénytelenek voltak elszakadni családtagjaiktól. A zenés darab megrázóan adja vissza a nemzetünket sújtó tragédiát, Koltay Gábor és Koltay Gergely hitelesen és meghatóan mutatja be ezt a számunkra oly tragikus korszakot 1920-tól napjainkig. Elhangoznak benne Kós Károly szavai: „A könny drága – és ne lássa azt senki idegen, ami nekünk fáj.” Örülök, hogy részese lehetek ennek a szép előadásnak, éppen Koltay Gábornak köszönhetően, aki megkereste igazgatómat, Seregi Zoltánt, a Békéscsabai Jókai Színház vezetőjét azzal, hogy „nekem a Robi bácsi kell”. Behívtak a színházba, és megkérdezték, vállalnék-e szerepet a Trianonban. Tudták, hogy a lábaimmal gondok vannak, nehezen mozgok, de azt mondták, kapok majd egy széket a színpadon. Azon drukkoltam, hogy tudjak játszani! Aztán minden előadáson a színpadon voltam, de nem ám ülve!
– Játszik más darabban is?
– Nem, most csak ebben az egyben.
– Immár hét évtizede színész, de sokszor hangoztatta, hogy nem is akart Thália szolgálatába állni, a színészet talált önre. Mikor és hogyan „találkoztak” egymással?
– Már a második világháború idején, amikor tizenhat évesen fogságba estem, és egy kijevi fatelepen dolgoztam. Azt mondták, csak rövid időre, „egy kis munkára” visznek, de három év lett belőle. A táborban szerveztem meg a magunk, illetve mások szórakoztatására a lágerszínházat, hogy vidám történetekkel, előadásokkal tereljük el figyelmünket a mindennapi kemény munkáról. Én rendeztem ezeket a darabokat, és olyan hírre tettünk szert, hogy más táborokba is többször hívták a társulatunkat játszani. Hamar megtanultam oroszul, a többiek is, így nem volt gond, hogy a nyelvükön adjuk elő műsorunkat, amiket társaink és őreink is nagyon élveztek. Ennek köszönhető, hogy elég jól bántak velünk, néha ki is engedtek bennünket, „művészeket” a táborból. A konyhások szintén kedvesebbek és bőkezűbbek lettek hozzánk.
– Ilyen „nemzetközi” színházi siker után sem akart színész vagy rendező lenni. Miért?
– Pedig, mesélték szüleim, már hatévesen székre állva szavaltam a Talpra magyart! Később is szívesen verseltem a leventéknél és a katolikus ifjúsági szövetségnél, ennek ellenére nem gondoltam soha, hogy színészettel keressem a kenyerem. Műszerész szerettem volna lenni, mint apám, dolgoztam is ezen a területen, amikor 1947-ben hazajöttem a hadifogságból. Akkoriban indultak a különféle kultúrtanfolyamok, iskolák, és gondoltam, az egyikre én is jelentkezem, mert műszerészinasként indultam szavalóversenyeken, egy-kettőt meg is nyertem, és úgy éreztem, munka után hasznosan tölthetem az időmet jó társaságban. Békés András, az Operaház főrendezője volt a szakmai vezetőnk. Az egyik vizsgán Az ember tragédiájából adtunk elő egy részletet, és az előadás után azt kérdezte: „Robi, miért nem jelentkezel a főiskolára?” Én, kérdeztem, hiszen én műszerész akarok lenni. Eszem ágában sem volt jelentkezni, de azért odahaza apám látta, hogy valamin töprengek, és megkérdezte, mi történt, fiam. Mondtam, hogy semmi, csak Békés András érdeklődött, miért nem jelentkezem a főiskolára, és hozzátette, húsz forintot kell fizetni, ami akkoriban elég szép summa volt. Erre így reagált apám: „Fiam, próbáld meg! Ha felvesznek, jó, ha nem, legalább megpróbáltad, és nem tehetsz szemrehányást magadnak.” Majd adott húsz forintot, amit másnap befizettem. Felvettek! Így kezdődött a színészi életem. Kilencvenketten kezdtük az első évfolyamot és tizenöten végeztünk, én jeles diplomával. Már csak én élek…
– A diploma után eltöltött jó néhány évtizedet a színészi pályán, két éve vasdiplomát kapott. Megismerhetnénk hosszú életútjának főbb állomásait?
– A legendás Horváth Árpád Színészkollégiumban éltem Budapesten, olyan kollégákkal – például Psota Irénnel, Buss Gyulával és Jancsó Miklóssal –, akik később meghatározták a magyar színjátszás és filmművészet jelentős korszakát. Életem legszebb emlékei fűződnek ehhez az időszakhoz. Csodálatos tanáraink voltak – például Apáti Imre –, tőlük sokat tanultunk. Nekem különösen szerencsém volt, mert főiskolásként a régi Nemzeti Színházban játszhattam kisebb szerepeket, aztán a Madách Színházban. Gyönyörű évek voltak, majd elkezdődött egy szintén gyönyörű vidéki korszakom. Akkoriban kötelező volt kezdőként vidékre menni; először Pécsre hívtak, ahol nagyon jól éreztem magam. Szebbnél szebb szerepeket kaptam, jöttek a Csehovok és a modern orosz szerzők művei. Egyszer Budapesten vendégszerepeltünk a Stuart Máriával, eljöttek a szüleim megnézni, és az előadás után apám ezekkel a szavakkal ölelt meg: „Jól van, ripacs!” Ez volt a legnagyobb elismerése…
– Sikerei ellenére mégis otthagyta Pécset. Miért?
– Mert elment Katona Ferenc, aki odahívott, Lendvay Ferenc rendező szintén elhagyta a színházat, és ekkor egy rövid időre Egerbe, majd egy hosszabbra Miskolcra szerződtem, ahol másfél évtizedet töltöttem. Itt is megtaláltak a legnagyobb szerepek, játszottam drámában, vígjátékban és zenés darabokban. Megszerettem a várost, úgy érzem, engem is megszeretett a közönség, de valami hiányzott, amiért továbbléptem. Igaz, ehhez kellett egy számomra fontos mondat is, ami Keczer András békéscsabai igazgató szájából hangzott el, amikor vendégszereplésre hívott, és beugrottam a Viktória című operettbe a megbetegedett Gálfy László nagykövetszerepébe. Azt mondta utána András: „Robikám, gyere hozzánk, itt szükség van rád!” Maradtam, ennek már negyven éve!
– Ezalatt hány szerepben láthatták a békéscsabai nézők, és melyik volt a legkedvesebb?
– Csaknem félszázban, a legkedvesebb számomra a Légy jó mindhalálig színpadi változatában Pósalaky bácsi szerepe volt, de mindegyiket szerettem. Emellett több darabot is rendeztem.
– A színház mellett tévéjátékokban is szerepelt. Melyiket szerette jobban, a filmet vagy a színházat?
– Az utóbbit. Számomra mindig is a színház volt a fontosabb, mert ott élőben kapja meg a színész a közönségtől a visszajelzést. Érezni a színpadon, hogy a közönség együtt él-e vele vagy nem. Pécsett történt, első szereplésemkor, a Végrendelet vidéken című darabnál, amely pécsi témát dolgozott fel, hogy a délutáni előadáson az idősebbek ültek a nézőtéren, akik élő tanúként minden jelenetet megtárgyaltak, sőt tiltakoztak hangosan, hogy nem úgy történt ám, ahogy mi előadtuk. Elég kínos volt, de ők másként látták, mint az író… Este jóval fiatalabbak ültek a nézőtéren, nekik már nem volt közük a múlt eseményeihez, náluk nagy sikert aratott az előadásunk.
– Tősgyökeres budapestiként csaknem hét évtizede él vidéken. Sohasem hiányzott a fővárosi színházi élet?
– Soha! Én játszani szerettem, és csak azért, hogy Pesten legyek, és évente egyszer kapjak szerepet, nem érte volna meg egyik vidéki színházat sem elhagynom.
Borítókép: Dariday Róbert a Trianon című előadásban (Fotó: Békéscsabai Jókai Színház)
