Létezik az a fajta művészet, amely a legősibb tudásokból, hagyományokból merít. Ebből a művészetből nem hiányozhat a lélek sem, mert anélkül csupán vászonról, festékről, hangokról vagy mondatokról beszélhetünk, nem pedig a mindezekből megszülető transzcendens élményről, amely összekapcsol bennünket egymással és a magasabb rendű létezéssel egyaránt. Ezt a kapcsolatot csak a lélek képes létrehozni, az igazi művészet pedig a közvetítő erőt adja hozzá, míg a művész ilyenformán – ahogy a népdal is mondja – fellegajtó-nyitogató, hiszen csatornát nyit, létrát támaszt ég és föld közé.
Népzene, szabadság, áldás
Ölvedi Gábor is ilyen fellegajtó-nyitogató, aki életében, művészetében és belső világa alakulásában is nagy utat járt be, melynek esszenciáját ő maga a következőképpen ragadja meg a szavak szintjén:
Népzenéből ima. Imából világzene. Világzenéből szabadság. Szabadságból áldás.
A kiindulópont a magyar népi kultúra volt számára, hiszen már öt-hatéves korában elkezdett néptáncolni. Ennél jobb indulást maga sem tudott volna elképzelni, hiszen – ahogy mondja – a népzenében, a néptáncban olyan ősi kódok, lenyomatok, kikristályosodott életérzések, gondolatok és világlátás van, ami tökéletesen alkalmas arra, hogy egy éppen kinyíló ember elkezdje magához hívni a világot. A magyar, az erdélyi népzenei alapokon állva kezdte tehát felépíteni zenei világát; jött a dzsesszdobolás, a balkáni és közel-keleti népzene, valamint ütőhangszerek, törökországi és marokkói tanulóidők, indiai tabla, klasszikus hangképzés, tuvai és mongol torokének és a mantrazene.
Mára több mint húsz hangszeren játszik, négy zenekarban tevékenykedik, emellett ütőhangszeres magántanár; saját ütőhangszeres módszerével tanít, közösségi dobolásokat szervez és tart.
A ráérzés, a tehetség és a gyakorlat azonban nem feltétlenül elég a mély megértéshez és a megértésen alapuló átéléshez, ami már egy magasabb szint a művészeten belül is. Az Ölvedi Gábor által képviselt zenei világ ahhoz a fajta művészethez tartozik, amely többek között ősi filozófiai és vallási alapokon nyugszik. A mongol buddhizmussal már gyermekként találkozott, mivel nagyszüleit a kommunista időkben Ulánbátorba küldték. Innen hozták számára ajándékba a vallási ereklyéket, díszeket, torokénekes mongol népzenei bakeliteket. Annak ellenére, hogy nem kapott vallásos nevelést, a buddhizmus már a kezdetektől fogva érdekelte, később a Krisna-tudat mozgalmához csatlakozott néhány évre, hiszen a természetes, önellátó közösségekben már ekkor erős alternatívát látott. „Abban már kamaszként is biztos voltam, hogy amerre a világ halad, az nem fenntartható. Most kezd látszani, hogy a Krisna-völgyben lakóknak már akkor igazuk volt az önellátás szükségességét illetően” – mondja. Kétségtelen, hogy a morális alapokon álló közösség lassan harminc éve összetart és működik.