Létezik az a fajta művészet, amely a legősibb tudásokból, hagyományokból merít. Ebből a művészetből nem hiányozhat a lélek sem, mert anélkül csupán vászonról, festékről, hangokról vagy mondatokról beszélhetünk, nem pedig a mindezekből megszülető transzcendens élményről, amely összekapcsol bennünket egymással és a magasabb rendű létezéssel egyaránt. Ezt a kapcsolatot csak a lélek képes létrehozni, az igazi művészet pedig a közvetítő erőt adja hozzá, míg a művész ilyenformán – ahogy a népdal is mondja – fellegajtó-nyitogató, hiszen csatornát nyit, létrát támaszt ég és föld közé.
Népzene, szabadság, áldás
Ölvedi Gábor is ilyen fellegajtó-nyitogató, aki életében, művészetében és belső világa alakulásában is nagy utat járt be, melynek esszenciáját ő maga a következőképpen ragadja meg a szavak szintjén:
Népzenéből ima. Imából világzene. Világzenéből szabadság. Szabadságból áldás.
A kiindulópont a magyar népi kultúra volt számára, hiszen már öt-hatéves korában elkezdett néptáncolni. Ennél jobb indulást maga sem tudott volna elképzelni, hiszen – ahogy mondja – a népzenében, a néptáncban olyan ősi kódok, lenyomatok, kikristályosodott életérzések, gondolatok és világlátás van, ami tökéletesen alkalmas arra, hogy egy éppen kinyíló ember elkezdje magához hívni a világot. A magyar, az erdélyi népzenei alapokon állva kezdte tehát felépíteni zenei világát; jött a dzsesszdobolás, a balkáni és közel-keleti népzene, valamint ütőhangszerek, törökországi és marokkói tanulóidők, indiai tabla, klasszikus hangképzés, tuvai és mongol torokének és a mantrazene.
Mára több mint húsz hangszeren játszik, négy zenekarban tevékenykedik, emellett ütőhangszeres magántanár; saját ütőhangszeres módszerével tanít, közösségi dobolásokat szervez és tart.
A ráérzés, a tehetség és a gyakorlat azonban nem feltétlenül elég a mély megértéshez és a megértésen alapuló átéléshez, ami már egy magasabb szint a művészeten belül is. Az Ölvedi Gábor által képviselt zenei világ ahhoz a fajta művészethez tartozik, amely többek között ősi filozófiai és vallási alapokon nyugszik. A mongol buddhizmussal már gyermekként találkozott, mivel nagyszüleit a kommunista időkben Ulánbátorba küldték. Innen hozták számára ajándékba a vallási ereklyéket, díszeket, torokénekes mongol népzenei bakeliteket. Annak ellenére, hogy nem kapott vallásos nevelést, a buddhizmus már a kezdetektől fogva érdekelte, később a Krisna-tudat mozgalmához csatlakozott néhány évre, hiszen a természetes, önellátó közösségekben már ekkor erős alternatívát látott. „Abban már kamaszként is biztos voltam, hogy amerre a világ halad, az nem fenntartható. Most kezd látszani, hogy a Krisna-völgyben lakóknak már akkor igazuk volt az önellátás szükségességét illetően” – mondja. Kétségtelen, hogy a morális alapokon álló közösség lassan harminc éve összetart és működik.
A cél maga az út
A belső, lelki út aztán mégis a buddhista tradíció felé vezetett. Egy magyar ember lelkiségéhez – úgy vélem – mindenképpen közel állnak a keleti hagyományok és filozófia, még akkor is, ha ez nem tudatosul, hiszen nemcsak kulturális, de már bizonyítottan genetikai származásunk is keletre vezet. Azt is érdemes tudni, hogy a Rábaközben megőrzött és Máté Imre által közreadott ősi magyar vallási és hagyományrendszer, valamint a buddhista hagyomány közös gyökerekkel rendelkezik. Ahogy egy hitrendszer megjelenik egy adott helyen, időben és kultúrában, óhatatlanul magába építi a helyi népi hiedelmeket és egyéb kulturális elemeket. A megmerevedett dogmák előbb-utóbb törni fognak, csak a folyamatos formálódás menthet át valódi értéket.
Mindez Ölvedi Gábor művészetére is jellemző, hiszen a keleti vallási felfogás úgy áramlik át rajta, hogy vegyül azzal a tudással és tapasztalattal, zenei ízléssel, amelyet az elmúlt harminc-negyven évben magába épített, és nem utolsósorban a folyamatosan benne lüktető magyar népzenével is, hogy aztán más formát öltsön úgy, hogy a lényeg mégsem változik. „A buddhizmus egyik legfőbb üzenete, hogy ne szilárdítsuk meg a létezésünk áramlását” – mondja, majd azt az élményt kezdi boncolgatni, melyet magam is személyesen megtapasztalhattam egy mantraestjén, mégpedig hogy minden folyamatosan változik egyik pillanatról a másikra. „Éppen ezért igazából nincs cél, mert a cél maga az út” – következtet olyan módon, hogy a közhelynek tűnő mondat mögött megérzem azt a mély gondolatiságot is, amelyet csak egy harminc éve az önismeret útján járó tud belecsempészni a legegyszerűbb szavakba.
A nyelviség előtti idők hangja
A mantrazene – ahogy a zenész fogalmaz – több száz, de inkább több ezer éves, hangokból és dallamokból álló esszenciális kód végtelen mennyiségű információval és lelki munícióval; segítő, támogató szándékkal, mely egészen a bennünket körülvevő világ létrejöttéig vezet vissza, hiszen a fizikai világ keletkezése is egy hanggal, rezgéssel indult. Ez a zsidó-keresztény hagyományban az Ige, a hinduizmusban és a tibeti buddhizmusban az OM. A mantrák zengetése attól függően hordoz megértést és ad támogatást a lelki élethez, hogy éppen mire van szüksége az úton járónak, a gyakorlónak.
Szoktam ezért a mantrazenét úgy is hívni, hogy a szavakon túl, de a csenden még innen
– fogalmaz Ölvedi Gábor, aki a zenén keresztül kapcsolódik másokhoz, és szeretné elérni, hogy az emberek egymással is kapcsolódjanak. Sokan keresik manapság az utat, az alternatívákat egy magasabb szintű élethez. Ölvedi Gábor művészete éppen egy ilyen alternatív lehetőségre mutat rá. Mint mondja, amivel foglalkozik, az a „rétegzenék rétegzenéje”, az utóbbi időben mégis elképesztően fontos helyet kapott ez emberek szívében.
Az érzékszervekkel tapasztalható és az érzékszervekkel nem tapasztalható világot számomra a hang köti össze legjobban
– fejti ki, majd beavat a tibeti torokének művészetébe is, amely szintén a legősibb rétegekig vezet vissza, még a nyelviség előtti időkbe. Nem buddhista találmány – mondja –, a természeti népek törzsi létformája hívta életre. A mélyebb torokhanggal a mennydörgést, a vadállatok hangját, morgását; a magasabb torokénekekkel a vízcsobogást, a szelet, a fák susogását imitálták. Ez utóbbinál két hang szólal meg – tér rá a szakmai kulisszatitkokra; egy alaphang, amely a szájüregben visszafordul és így képez egy felhangot. A mélyebb rezgésű torokének esetében sokszor három hang is megszólal, ami a zenész szerint összeköti a lentet, a közepet és a fentet, illetve a kintet és a bentet. Erre azért is van szükség ma, mert a világ az utóbbi évezredekben erősen eltolódott egy racionális irányba, ahogy a művész fogalmaz, a hangsúly a szívből áthelyeződött a fejbe. „Itt az ideje az egészséges belső világot helyreállítani magunkban és egymásban” – mondja. Nemrég megjelent, Tara című második lemezével ő maga is erre törekszik a zene nyelvén.
Április 3-án a Tárogató Színpad pedig egy hangokból, vibrációkból épült belső szentéllyé alakul a lemezbemutató során, ahol Ölvedi Gábor a legősibb szakrális énektechnikák, a zene, a hangrezgések által vezet majd a létezés mélyebb értelmének megélése felé.
Borítókép: Ölvedi Gábor koncert közben (Fotó: Juhász Melinda)
