Az 1849 óta működő Fiumei úti sírkert a maga 650 jegyzett szobrával az ország legnagyobb szabadtéri szoborgyűjteménye művészettörténeti szempontból legalább annyira érdekes hely, mint történelmi vagy tudománytörténeti szempontból. A Szoborpark-projekt – ellentétben a FiumeiGuide-dal – nem az elhunyt személyek életművére, hanem a síremlékeket díszítő szobrokra mint műalkotásokra fókuszál – foglalta össze a bemutatón a sírkertet működtető Nemzeti Örökség Intézetének főigazgatója, Móczár Gábor kifejtve: a sírkert szabadtéri múzeumként is értelmezhető, hiszen a síremlékművészet kiválóan reprezentálja a hazai szobrászat történetének közel két évszázadát. Nem kisebb nevek munkái sorakoznak egymás mellett, mint például Zala György, Donáth Gyula, Kallós Ede, Telcs Ede, Róna József, Horvay János, Ligeti Miklós, Pásztor János, Medgyessy Ferenc, Fadrusz János, Stróbl Alajos, Kisfaludi Strobl Zsigmond, Ferenczy Béni, Somogyi József, Borsos Miklós vagy Melocco Miklós.
A projekt keretében első körben 23 parcella határát jelző márványkövön helyeztek el egy-egy porcelánlapocskát a QR-kóddal, amely beolvasva a sírkert honlapjának megfelelő részére navigál bennünket. Itt magyar és angol nyelven megtalálhatjuk az adott parcellában található jelentős művészeti alkotások leírását, keletkezésének körülményeit és az alkotókkal kapcsolatos színes tudnivalókat. Jelenleg félszáz műről kaphatunk információt, de a feldolgozott szobrok körét fokozatosan bővítik – ígérte a főigazgató.
Ha teljességre törekszenek, akkor bőven akad még feldolgoznivaló, ez már a Farkas Edit történész által rögtönzött rövid sétánk során is egyértelművé vált. Fadrusz János sírját például az a hatalmas bronzkorpusz díszíti, amelyet már ő maga is az egyik legjobban sikerült művének tartott. Az a történet kapcsolódik hozzá, hogy miután egy modellnek felkért mutatványos nem bírta a megfeszített Krisztus szerepének megpróbáltatásait, Fadrusz fogyókúrába kezdett és végül maga állt modellt. Körbefényképeztette magát a kereszten, majd a fotók alapján alkotta meg életműve gyöngyszemét, a szenvedést megrázó hitelességgel ábrázoló feszületet, amelyből később számos másolat is készült – többek között az itteni.
Történész idegenvezetőnk Ligeti Miklós három gyászban megtört nőalakot ábrázoló márványszobrára is felhívta a figyelmet, amely az első világháború után, 1925-ben került Elek Pál nyughelye fölé. A három nemzedékhez tartozó, egymás vállán zokogó hölgykoszorú az eredetileg életörömöt megszemélyesítő „három grácia” alakját idézi, akik most a gyász terhe alatt roskadoznak.
De nem minden művész kezelte a gyászt ilyen profán megközelítéssel. A szobrászok sokszor nem az elmúlás felett érzett megrendülést ábrázolták, ehelyett inkább az elhunyt életművéből merítettek momentumot. Ezt példázza Lotz Károly sírköve, amelyen Pásztor János bronzszobra ékeskedik: a néhai festő, akinek vállára múzsaként az a karcsú, vásznakról ismerős nőalak támaszkodik, akiben szeretett nevelt lánya, Kornélia ismerhető fel.
Elgondolkodtató, hogy mennyire felül tudott emelkedni a korabeli közönség az álszent prüdérián, ha a test naturális valóságát a művész kellő ízlésességgel tálalta! Szembeötlő bizonyítéka ennek az a nagyszámú női és férfiakt, amely visszatérő motívumként szerepel a síremlékeken, persze mindig valamilyen gesztust, érzelmet kifejezve, valamelyik allegorikus alakot megszemélyesítve. Állítólag ennek elfogadtatásában úttörő szerepe volt az akkor fiatal szobrásznak, Ligeti Miklósnak, aki Tóth Béla újságíró, publicista síremléke számára egy férfiaktot alkotott „Az igazság harcosa” címmel. A tollal a kézben, eltökélten álló fiatal atléta alakjáról könnyen az a gondolat támad a szemlélőben, hogy íme, a meztelen igazság! Megboldogult újságíró kollégánk a mennyekből letekintve aligha nehezményezi, hogy síremléke az életéről, a munkásságáról szól. Miként Lyka Károly, a dualizmus, majd a Horthy-korszak meghatározó művészettörténésze és kritikusa is megfogalmazta:Az ember görcsösen ragaszkodik az el nem múláshoz, a művészet az egyetlen metódus, amellyel el is éri vágyát. Az elmúlás ténye tehát az ő értelmezésében csak akkor kétségbeejtő, ha e világi életünk érdemtelenül, következésképp értelmetlenül múlt el.
Borítókép: Sziklay Szeréna síremléke (Fotó: Bach Máté)
